HULLÁMOK HERCEGE

Megint láttam egy igazi nagy amerikai giccset, a Hullámok Hercege címűt (Prince Of Tides – a fordítás is újfent rátesz a giccsre egy lapáttal, mert ez az “ártér” hercege, az “ár-apály” az “apály-dagály” hercege, az “ár ellen úszás” hercege… – lehet válo-gatni; a hős mindenesetre azt mondja: ártéren születtem, olyan helyen, ahol az apály-dagály váltakozása határozza meg az élet ritmusát); rendező: Barbra Streisand, főszereplők: Barbra Streisand és Nick Nolte; Oscarra jelölték őket, nem tudom, megkapták-e, mindenesetre, amikor jelölték a filmet, akkor húzták az orrukat a magyar kritikusok; meg is értem, ez olyan messze van a művészettől, mint a magyar film a mozitól (itt “mozin” az a mozgófénykép értendő, amit megnéz a közönség); nálunk ez a kancsal zsidólány, aki hol játszani, hol énekelni, hol táncolni, hol rendezni akar, máskor meg egyenesen producerkedik, meg ez a piszeorrú szőke mamlasz, aki egyszer balfácán detektív, egyszer éppolyan balfácán festő, és tehetségtelen kékharisnya csajokat csíp föl, akik mindig cefetül kibaltáznak vele, máskor impertinens Beverly Hills-i csöves, aki rámászik szegény Richard Dreyfuss életére, aztán meg valami déli bunkó, aki esetlenül topog a manhattani aszfalton, mint lúd a jégen; de játszani nem tud, én sosem érem tetten, hogy játszik, egyszerűen van a vásznon, és mindig az, aki; nálunk ezek a piti amerikaiak tényleg nem rúgnának labdába a végtelen magyar lélektől vérző, sorskérdéseket boncolgató igazi filmművészek között, akikben van kurázsi, hogy fütyüljenek rá, kétezer vagy húszezer nézője van-e annak a remekműnek, amit száz- vagy százötven millió forintért “alkottak” a gazdag magyar adófizető pénzéből.
Persze én másképp írnám meg. Én az elejét elhagynám. Ott kezdeném, hogy a new-yorki, manhattani traffic jamben kimenekül a taxiból egy vidéki bunkó délről, és bebotorkál Loewenstein doki rendelőjébe, és morc és nem akar együttműködni, pedig az öngyilkos húga életéről van szó, akit állítólag imád, és nem akar megnyílni, s nem óhajt emlékezni sem arra a horrorra, ami neki és két testvérének a gyerekkora volt, sem az elcseszett házasságára, sem a három imádnivaló csajra, a lányaira, akiket odalenn hagyott, odalenn délen, úgy nyár elején… és persze levágnám az utolsó tizenöt percet, az örök amerikai rózsaszín farkat róla, a háromszoros happy endet, az amerikai idillt, a boldog családot a három gyermekkel, az amerikai “kisembert”, aki persze irodalom tanár, de azért ő messze földön a legklasszabb rugby-edző és három kiscsaj imádnivaló, mókamester faterja; én a rejtélyeket, mondjuk, beleapplikálnám a történetbe a többi rejtély közé, sok romantikát, gyermeteg amerikai érzelgősséget kivágnék, ott fejezném be, ahol a Loewenstein (Barbra Streisand) fölszabadultan, gyógyultan elereszti a déli bunkót, hogy menjen vissza a feleségéhez és a három lányához, és ne tegye boldogtalanokká őket, ahogy az ő szülei tönkretették az ő és két testvére életét; nálam az lenne a happy end, hogy a Loewenstein doki föláldozza a saját boldogságát a betege egészségéért, mert ez a dolga… – annál a mondatnál, hogy “azt is szeretem benned, hogy te olyan vagy, aki mindig visszamegy a családjához –; de azért lényegében hagynám az egészet olyannak ahogyan Barbra megcsinálta (én ugyanis magyar filmkritikussal ellentétben csípem ezt a nagy heftijű, nyilván kelet-európai eredetű zsidóasszonyt, aki valami nagyon nem amerikai gesztussal kerüli a plasztikai sebészeket).
De persze csak akkor, ha én csinálnám, mert akkor magyar mozi lenne, de mivel a Streisand csinálta, ez amerikai mozi, ahogy a Spielberg mozijának is rózsaszínű farka van, mert az is amerikai mozi, mert Steven Spielberg is amerikai, és nem csinálhat olyan filmet, amivel magyar filmkritikus elégedett, csak olyat, amiből milliók megtanulják (mert végig bírják nézni – kibírják!) milyen volt a Holocaust, micsoda iszonyatos húsdaráló volt a második világháború, milyen árat fizetett az amerikai kiskatona a győzelemért; én a fenekemet verném a küszöbhöz a gyönyörűségtől, ha az én hazámban olyan nézhető magyar filmek készülnének a magyar valóságról, amilyen amerikai filmek készülnek abban a hollywoodi álomgyárban az amerikai való-ságról; én bizony tátott szájjal merednék a vászonra vagy a képernyőre, mint egy szabadságos baka, mint egy igazi magyar (nem amerikai) bunkó, vagyis mozinéző, tévénéző, videózó…