Egy nagy színházi este

Én filmes vagyok. Ha filmet nézek, bárhol: moziban, falusi vetítőben, tévén, videón, vágóasztalon – mindegy: otthon vagyok. Az enyéim között, és mindent tudok. A színház titok és varázslat.
Az a varázsa, ami a gyöngéje is, hogy minden este más és más. Hogy esetleges, véletlenszerű. Fércmű és remekmű egyaránt lehet ugyanaz az előadás más-más este. Varázslatos műalkotás: ontológiai státusza szerint általában nincs. Akkor születik meg, amikor este fölmegy a függöny, létezik, amíg a színpadon játszanak, és újra megszűnik, ha összemegy a függöny (kialszanak a fények stb.). Az írott dráma nem műalkotás. Álom egy színházról. Egy előadásról.
Az is a varázslat része, hogy a színész velem egy levegőt szív, testi valóságában ott van előttem, és a szemem láttára hozza létre a műalkotást. A színész, az általános hiedelemmel ellentétben, nem tud „színlelni”, nem képmutató, ellenkezőleg, túl őszinte. Empátiával beleéli magát a figurába, belülről azonosul vele, és amit érez, kiütközik rajta, nem bírja titkolni. Ha ma este Csernus Mariann „Orbánnét játszik”, akkor nem játszik Orbánnét. Akkor ő maga Orbánné. Azonosul vele. Átlényegül.
Egy filmjelenetet ellenben addig veszünk újra és újra, amíg nem tökéletes. Aztán technikai trükkök sorozata, amivel tökéletesíteni lehet a gyártmányt. Nem a műalkotást, mert az a gyártmányon belül van ugyan, de mások a paraméterei. A legrosszabb film is tökéletesebb – technikailag –, mint a legjobb magyar színház. Ami sosincs készen, csak a „rémület rántja össze” a bemutatón, amikor föl kell, hogy menjen a függöny.
Ha egy színházi előadást tökéletesnek érzek, az azt jelenti, hogy színész, rendező és az összes munkatárs a maximumot nyújtotta. Ha tehát engem egy színházi produkció úgy elbűvöl, hogy a végén csak annyit bírok hebegi az élménytől kábultan, hogy ilyen tökéleteset színházban nem láttam még, ez olyan volt, akár egy film, az részemről a legtöbb. Azt jelenti: nem volt hamis pillanata. Nem volt benne döccenés, botlás, sem színészek sem rendezés részéről.
Berényi Gábor (aki kb. 35 évvel ezelőtt a szolnoki bemutatót színre vitte), most új szempontok szerint alkalmazta újra színpadra Örkény István regényét, a Macskajátékot. Visszatért a levélregényhez. A színpadon szorosan véve az látható, ami a két hölgy levelezésében olvasható. És ehhez elég volt Berényinek két színész: Csernus Mariann mint Orbánné, és Kubik Anna, aki egy fantasztikusan nehéz hármas szerepet oldott meg bravúrosan: ő Giza, Egérke és Orbánné lánya is. A színpad? Olyan semleges, hogy nem veszem észre. Ami a legnagyobb teljesítmény, ugyanis nem a díszletet akarták előadni, hanem a Macskajátékot.
Az állt a műsorfüzetben, hogy Orbánné az elmúlás, a halál ellen harcol kapkodásaival, improvizálásaival, képtelt szerelmével. Óriási tévedés! Orbánné ilyen. Ilyen lesz kilencvenhét évesen is. Ezért imádnivaló. Ha harcol valamiért, azért küzd, veszekszik, hogy hagyják meg neki a jogot, hogy önmaga lehessen! És a szerelme nem képzelt, hanem véres valóság. Ebben a korban? Igen! Matuzsálemi korban is, a kolera idején is, le-föl a folyón.
Csermlényi Viktor, a zabáló, böfögő, röfögő egykori operaénekes, és a legkevésbé sem egykori, hanem nagyon is jelenvaló, és mélyen fájni tudó szerelem egy percre sem jelenik meg, de nem is kell. Csernus-Orbánné huszonöt oldalról is lefesti nekünk szavakkal, és lelkünk színpadán olyan tökéletes Csermlényit képzelünk el magunknak, amilyet csak tudunk. És ugyanígy Paula is, az álnok barátnő. Róla is csak szó esik (de nem akármilyen, hanem pontos, akár a sebészkés, és olyan ironikus, amilyen csak Örkény bír lenni…), a többi a néző dolga. Miközben a játék elvarázsolt, állandóan ott láttam magam előtt leírva, kinyomtatva Örkény mondatait, és arra gondoltam, úristen, milyen nagy író ez! De lehet, hogy ez nálam szakmai ártalom. A közönségnek nem kell az íróra gondolnia, ha a színész játszik. Az író úgyis benne van a színészben. Egyszóval nagy színházi este volt… nagyon nagy!
Ja, hogy ne feledjem: színházpolitikai okokból kirúgják a csapatot a Várszínház Refektóriumából, s majd a Magyar Színház próbatermében folytathatják. Dühítő, de tudom, hogy a remekmű a pokolban is remekmű. Bosszanthat, de ártani nem tud a produkciónak ez az új büntetésszigorítás.