Benjámin genezise

Valami spirituális értelemben Boriska is a Benjámin mamája, a biológiai anyja, Donna mellett. Boriskának, bár Éva sosem ismerte, mégis szinte szülői szerepe van abban, hogy Éva (a feleségem), úgy döntött, legyen kutyánk.
(Boriska előfordult már ebben a rovatban. Most csak emlékeztetőül: koromfekete, nemezes szőrű puli szuka volt, az én előző kutyám. B-kategóriájú fajkutya, mert pedigréjében csak apai részről volt a családfa követhető, a nagyanyja még igazi terelőkutya volt. Tizenhat évig élt.)
Évike életében nagy szerepe volt nagyanyjának, a Mamának. A Mama legenda volt, fél Óbuda ismerte, és aki ismerte mind azt mondja: kár, Ákoskám, hogy te nem ismerted a Mamát. A Mama egyszerűen zseni volt.
Így aztán érthető, hogy Évike, valahányszor nagyon megszeretget egy kutyát, azt mondja: hát hogy most mit gondolhat a Mama, ahogy lát engem az égből?! Mert Évike arról volt híres, hogy jobban félt a kutyáktól, mint a krokodiltól vagy a jaguártól. Ha a járdán szembe jött vele egy palotapincsi, Éva képes volt átmenni a túloldali járdára. Közben mindig magyarázta, hogy ő nem utálja a kutyát, sőt – távolról – még szereti is, csak valami allergiás iszony, valami rémület él benne, erről nem tehet, ez fejlődési rendellenesség vagy genetikusan kódolt akármi, ezen nem lehet változtatni, ez olyan, mint a tériszony.
Ez igaz, csakhogy a tériszony kitűnően gyógyítható, csak megfelelő szakember kell hozzá. Ugyanígy elmúlhat a kutyafóbia is, példa rá éppen az én asszonyom.
Boriska 1983 őszén halt meg, és 1984 március 19-én megszületett a kicsi lányom: Luca. Luca persze nem pótolta Boriskát, ahogy a kutya sem lehet gyerekpótlék, egészséges embernél máshol van beakasztva a gyerek is, a kutya is, csak egyszerűen fölmértem, hogy ötvenkét évesen már sok lenne egy kisgyerek és egy kiskutya nevelése egyszerre. Mert a kutyára, ezt tudtam, az első évet rá kell szánni. Akinek nincs egy éves viszonylagos szabadsága kutyája szocializálására, ne vegyen magához kiskutyát. Persze, attól, hogy nem volt kutyám, Boriska állandóan velem élt, ott volt a tudatomban, az emlékeimben és a történeteit szorgalmasan meséltem annak, aki a közelemben volt, viszont Boriskát már nem ismerhette: Évának. Van, aki gyereket tud meséli más hasába, nekem viszont kutyát sikerült mesélnem Éva fejébe. Éva addig-addig hallgatta a Boriska történeteket, míg ismeretlenül is megszeretette Boriskát, és rájött, hogy ő tulajdonképpen egyáltalán nem is félne egy olyanforma kutyától, mint Boriska.
Történt pedig ezzel egyidőben, hogy Marcsinak, a könyvelőnknek volt egy gyönyörű, aranyszínű angol cocker spániel szukája a Donna. Mivel a könyvelés lebonyolítása jobb helyen volt Éva kezében mint nálam, Éva egyre többet járt föl Marcsihoz, és a Boriska történetek hatására már meg is merte simogatni Donnát, Donna hálásan hozzásimult, megnyalta a kezét, és kiderült, hogy Éva nem is fél tőle, sőt egyenesen imádja, és akkor azt mondta: nahát ilyen kutyát, mint a Donna, én is el bírnék képzelni magam mellett.
Donna, mint mondtam, szuka volt, így csak Marcsitól, a gazdától függött, hogy Donna reprodukálja-e önmagát. És Marcsi úgy döntött, egy egészséges szukának joga van legalább egy alomhoz.
Hat kölyök született, négy fekete, két arany spániel, közülük egy volt kan: az lett a miénk. A Benjámin nevet én találtam ki, mert ő lesz a családban (számára: a falkában) a legkisebb, így azután Marcsi az egész alomnak Bé-vel kezdődő neveket adott, pedig az csak a második alomnak dukál. Benjámin volt már akkor is a legfalánkabb a hat közül. Marcsi nagy gonddal és abszolút szakszerűen gondozta az egész almot, egyik kiskutya szebb lett, mint a másik, persze Benjámin lett mind közül a leggyönyörűbb.
Hát így történt, hogy Benjáminnak valami titokzatos módon Boriska is a mamája volt, nem csak a szépséges Donna.