A tudomány és a művészet igazsága

Az ember szemlélete, vagyis az a mód, ahogy a világot látja (mindent! a világ egészét, ezért totális) éppen annyira személyes (szubjektív), éppen annyira hozzátartozik az egyes emberhez, és éppen annyira csak őhozzá tartozik, akár az ujjlenyomata vagy a DNS-e – de nem mérhető olyan tudományos pontossággal, egzakt módon, mint az ujjnyom vagy a DNS-térkép, ezért azonosításra, mint az előzőek például nyomozásnál, nem akalmas. Az ember nagyjából érzi, mondjuk, József Attila vagy Pilinszky János szemléletét, ha valahol elébukkan egy-egy ismeretlen vers, belső intuícióval, ráérzéssel azonosítani is tudja: ez biztosan József Attiláé, ezt Pilinszky írta és nem, tegyük föl, Nemes Nagy Ágnes, de bár ez a ráismerés nem tudományos pontosságú, mégis ez a magva, a központi lényege a művészi jelnek; a mód, ahogyan a dolgokat látom és nem a dolog maga, amit ábrázolok, vagyis a műalkotás tárgya.
A tárgy bármi lehet. Élet és halál, szerelem, bűntény, természeti katasztrófa, egy sirály röpte, az atombomba elkészítése a második világháborúban vagy Napóleon 1812-es oroszországi hadjárata. Nem a „mi?” a lényeg, hanem a „hogyan?”.
Mondtuk, hogy bár nincs két azonos szemlélet, az emberi szemléletek többé-kevésbé átfedik egymást: ez a megértés alapja. Művészi jelrendszerek műalkotások esetén a művész és a műélvező szemléletének adekvációja jelenti magát a művészi élményt: ha én is ugyanúgy látom, ahogyan ő. Ez adja az „aha!” – élményt vagy még inkább „jé, tényleg!” – élményt. Hát én is pont így látom, csak nem tudom olyan jól leírni, elmondani, elénekelni, lefesteni.
Az egyik ember olyan szinten érez és gondolkodik, mint Tolsztoj, Thomas Mann, Faulkner vagy Maquez. Az ilyenek a fönti szerzőket szeretik és élvezik. Más ember Agatha Christie és Vavyan Fable, Stephen King színvonalán érez és gondolkodik a szemlélete az ő szemléletükkel adekvát, ezeknek Agatha Christie és Stephen King a kedvencük.
Van, aki tudatosan meg akarja hódítani az alacsony ízlésű, széles tömegeket, megpróbál „lemenni kutyába”. Ehhez akkora stílbravúr, olyan azonosulási virtuozitás kell, hogy az ilyen próbálkozás ritkán szokott sikerülni. Az a művész, aki a nagy tömegekhez tud szólni, rendszerint azon a szellemi színvonalon áll, amelyen a nagy átlag.
Kivételt képeznek a művészetek szélhámosai, akik a sznobokra építenek. A sznob fél, hogy butának nézik, ezért „látja” a királyon a nemlétező ruhát.
A tudomány is, a művészet is egyfajta tájékozódás a világ jelenségei között, s mindkettő megpróbálja valamiképp rögzíteni, mások számára átadhatóvá tenni, tárgyiasítani tájékozódása eredményét, ez a tárgyiasulás a közlés céljára alkalmazott jel, a kommunikációs szimbólum. A tudomány is, a művészet is megismerő folyamat. A tudomány a pontos, tárgyilagos, a művészet a személyes, inkább ráérzésen alapuló megismerést szolgálja. A régiségben ezek a funkciók még nem váltak külön; a mítosz művészet, tudomány és vallás is volt egyszerre, összefoglalta mindazt, amit az ember a világról tudott, képzelt vagy csak sejtett.
A mítosz valamiféle történet volt, eposz, ha úgy tetszik narráció. Történet pontos vagy homályosabb tanulsággal. Nem merem kimondani, hogy aki könyvek égetésével kezdi, az embertársai elégetésével végzi – ez így túlzott általánosítás, nem biztos, hogy igaz. De ha el tudok mesélni egy hiteles történetet valakiről, aki könyvek égetésével kezdte és emberek égetésével fejezte be – az (művészileg) bizonyosan a teljes igazság.