A magány jajkiáltásai

A tizenkilencedik századi filozófus, bizonyos Karl Marx szerint, az embert a társadalmi viszonyainak összessége határozza meg. Ez talán leegyszerűsítés, de – főleg ismeretelméletileg – van benne valami. Ha a megismerés viszony az objektum (a valóság) és a szubjektum (a megismerő ember) között, akkor az ember meghatározásához minimum két ember kell: a megismerendő és a megismerő, vagyis az embert embertársához való viszonya determinálja. Ha nincs viszonya embertársaihoz, nincs, aki meghatározza. Nem marad más belőle, csak ez a „nincs”. Ez a hiány. Mert a kutya falkaállat, de a homo sapiens társadalmi lény. A kivert kutya, az egyedül kóboroló farkas is szerencsétlen, sőt halálra ítélt, de a magányos ember még esendőbb. Mert hiába nyúl a társa keze felé, nem talál, csak ürességet.
Ezt a negatívumot a huszadik században elidegenedésnek hívták, ma, a kommunikáció korában talán a virtuális kapcsolatra redukált társadalmi viszonyrendszernek.
Az ember önmagában „oly hontalan, / mint amilyen gyámoltalan / a szükségét végző vadállat.” József Attila nem csak a totális bolsevizmus egyik legelső baloldali bírálója az európai irodalomban, de a huszadik századi elidegenedésnek is a legszuggesztívebb kifejezője.
Gyakran idézzük, hogy
Az ember végül homokos
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
S mindez ott kezdődik, hogy „Magamban bíztam elejétől fogva – ” Akár egy zsoltár: Tebenned bíztunk elejétől fogva… de ez az elidegenedés, a magány zsoltára.
És annyi csalódás, visszautasítás, kidobatás, hiábavaló fölajánlkozás után, azt mondja: „Mindent, mi nem ennivaló, / megrágtam és kiköptem. / Magamtól tudom, mi a jó” S ezután „Megalkotom szerelmemet…” Nem szokták idézni, de ez is alapmondat. Nem megtalálom, ezen már túl van (tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél…). Megalkotom. Virtuálisan. A szerelem, a legszebb és legintenzívebb közügy, két emberi lény izzó kapcsolata, magánüggyé fagyott. Aki „megalkotja” szerelmét, örök magányra ítélte magát.
Böngészek az emlékezetemben, ahová nyúlok, mindenünnen a magány sikolt. „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő. / Páros kínt enyhíthet alázat.” Ám neki páros élmény még kínból sem jut. Ha nagyon fáj is, egyedül fáj.
„Jaj, szeressetek szilajon,” – kiáltozik, de „nem felelnek, akárhogyan intek, (…) nem szeret, ki jog szerint enyém.”
Edit is, Flóra is káprázat volt, az ő magányának a káprázata. „alattam kő és üresség fölöttem. / Ó, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.” Persze hiába.
És a legsírnivalóbb, ezért a legszebb az a rosszul sikerült, poétikailag gyönge, épp ezért óriási költői bátorságra valló, mert emberileg véresen őszinte versszak, amelyet egyik utolsó versének a végére biggyesztett.
„Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat. / Légy ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” És ezután vas logikával, hisz a líra logika, (ha nem is tudomány), eljut az utolsó versszakig: „Megcsaltak, úgy szerettek, / csaltál, így nem szerethetsz, / most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szívedhez.” Itt a vers vége, innen tovább nem folytatható, és József Attila mégis folytatja. Ezt a versszakot teszi hozza:
vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
Rossz! Istenem, nagyon rossz! Mi az, hogy „vess el minden elvet”, hogy jön ide ez versidegen, ócska szemináriumi duma?! Hogy remélne hű szerelmet, amikor régen tudja, hogy hű szerelem – számára –nincs! Aki csak magában bízott elejétől fogva, most már ki bízna benne?! Mégis szívbemarkolóan őszinte jajkiáltás, amikor a költőt nem érdekli már sem érték, se mérték; elhatalmasodik a fájdalom. És csak a végzet kap már formát – ha kap…
Furcsa… nemrég hallottam egy tudós filológustól, hogy ezt a versszakot vagy három héttel később firkantotta a Tudod, hogy nincs bocsánat végére.
Tehát tudta ő is, hogy ez már nem vers. Ez már a „szabad asszociációk” közé tartozik…