A költő, aki szent ember volt

Nemrég társaságban azt kérdezte tőlem egy különben igen kultúrált, mélyen hívő keresztény hölgy, hogy ugyan mondjam már meg, miért emlegetik ezt a Pilinszkyt úgy, mint szent embert. Mert az volt. Olvasd el a verseit, feleltem én. Nem nagyon kedvelem a verseit, mondta ő. Rendben, mondtam én, elég nehéz versek. Én is csak akkor értettem meg őket igazán, amikor megismertem Pilinszkyt, barátok lettünk, és Jancsi maga mondta el a verseit. Úgy, ahogy ő tudta a saját verseit mondani, minden tökéletesen érthetővé vált. Szerencsére a fölvételek megmaradtak, kaphatók lemezen, CD-n. De ha a versek nem győznek meg, akkor azt mondom: mélyen hívő katolikus volt. Az akkori, üldözött Egyház számára nagy megtiszteltetés volt, hogy ilyen zseni még katolikus is. (A mai, világi hatalommal szoros szövetséget kötött egyház alighanem kiátkozná – de ezt ne keverjük ide; ez már politika.)
Miért volt szent? Mert tiszta volt. Jó volt, nem volt benne gyűlölet, csak szeretet. Nem viselte magát méltósággal, pedig a tehetségével rászolgált volna: egyszerű volt, mint te vagy én. Vitatkozni, veszekedni lehetett vele. Én néha ordítva vitatkoztam Jancsival például esztétikai kérdésekről, pedig tudtam, hogy ő a legnagyobb. Ő is tudta talán, de nem viselte. Világi érték: ezt gondolhatta a maga költői nagyságáról – Isten előtt nincs jelentősége.
Isten előtt csak az emberségnek van jelentősége.
Senkit nem fosztott ki, nem nyúlt le, nem hazudott, nem vert át senkit. Hitt az emberek jóságában. Hihetetlen nagy volt benne az empátia minden szenvedő iránt. Szolidáris volt minden üldözöttel, minden nyomorulttal, minden megalázottal.
Na de milyen szerelmi kalandjai voltak! – mondja nekem ez a keresztény úri hölgy. Hát igen. De micsoda aszexuális középkori baromság, hogy szerelmes ember nem lehet szent?! Szerintem, aki nem ismeri a szerelmet, az nem is lehet teljes étékű ember! Pilinszky igen jóképű, mondhatni szép ember volt (még idősebb korában is), és nagyonis szerelmes természetű. De nem egy parázna vérnősző barom volt, nem egy macho, nem nőfaló, Don Juan, Savanarola, hanem szerelmes. Mint egy szent ember. Mint egy nagyon nagy költő. Mint egy Pilinszky János. Sheryl Suttonba biztos halálos szerelmes volt, de tudtommal meg sem érintette.
Az Egyház nem tudja bizonyítani (csak szeretné), hogy Jézus abszolút aszexuális volt. A kutatók valószínűnek tartják, hogy felesége is volt “bűnbánó” Magdolna mellett, akivel együtt élt. Miféle ember az, aki nem ismeri a szexet? Ha pedig a Megváltó nem volt teljes értékű ember, akkor miféle áldozat a kínhalála? Ha nem szeremből születet, mint minden ember, akkor hogyan inkarnálódott az Isten Fia. Csak úgy félig-meddig, úgy szo-szo…? Ember is volt meg nem is, kétéltű, mint a béka? Egy asszony, aki sokszor volt szerelmes és sokszor szeretkezett, ennek következtében megszült és tisztességes embernek fölnevelt kilenc gyereket, az nem lehet szent? Már hogyne lehetne! Szentebb, mint a szent szűz! Isten anyjának miért kellett szűzen szülnie? Nem azt mondom, hogy lehetetlen, azt mondom: értelmetlen. Ostobaság! (De ebbe se bonyolódjunk bele, ez meg teológia…)
Sághy Ildikó mesélte a minap, hogy amikor Abody Bélával együtt szerkesztették a Négy Évszakot, Adody mindenáron közölni akart egy Pilinszky verset. De Pilinszkyvel igazán Galsai Pongrác volt jóban, hát őt kérték meg közvetítőnek. Galsai hozott is Jancsitól egy három fölvonásos operát. (Nem kell megrémülni, vers volt ez is, csak a formája volt librettó-szerű. Egy-egy fölvonás egy-egy oldal.) De Sághy Ildikó szerette volna, ha Pilinszky a saját kézírásával ajánlja a verset. Gráci ezt is elintézte, hozta Jancsitól a papírt, ami így festett:
A Négy Évszak olvasóinak szeretettel: Pi-
linszky János
János írta a szöveget a papír széléig, oda elválasztójelet tett, és észre sem vette, hogy ezzel az aláírását választotta el: “Pi-linszky”. A legnagyobb élő magyar költőnek ennyit nem számított a saját autogramja – ennél magasabb értékek számítottak neki.
No, ha másért nem: ezért volt szent ember.