A filmnyelv szintaktikája

Vagyis logikus, ha én most nem irodalmi, hanem televíziós élményeimről írok. Nem árt, ha hozzászokik a még mániákusan olvasó ember is: több kép lesz a jövőben, mint betű. Kórházban voltam néhány hétig, és este kínomban kiültem a társalgóba tévét nézni. A tévé őskori darab volt: fekete-fehér, a képernyő torzított, a mikrofon még inkább; hangosítani lehetett, de attól még a dialógus nem lett érthető. A sztori követhetetlen volt, de nem úgy a földolgozás. Csupaszon állt előttem a latin-amerikai szappanoperák képi mondattana.
Díszlet. Egyetlen díszlet, a lehető legolcsóbb, ugyanabba a műterembe elfért valamennyi falrészlet, ami előtt forgattak. Falrészlet – ne tessék elfelejteni – nem szobarészlet! Közeli közelit követett, egy-egy félközeli vagy kistávol is nagy élményszámba ment. Például két pasas vitatkozik egy asztal két oldalán. Egyetlen kistotálban látjuk az asztalt, ennyi elég, hogy a néző tájékozódjon: ezután asztal lejátszott, kidobható a díszletből (valószínűleg egy másik díszletbe)! Ettől kezdve a két pasast csak nagyközeliben látni. Foguk vicsorog, arcuk eltorzul, szemük félpercenkint könnybeborul, ahogy azt a latinamerikai színjátszótechnika megköveteli. (Magyar néző elalél.) Ha valaki azt gondolja, hogy a két pasas két egymással szemben elhelyezett székben ül, és a kamera egyszer az egyiket veszi jobbról balra, aztán a másikat balról jobbra – téved. Ilyen bonyolult blickrichtung-(nézési-irány)-technika Mexikóban ismeretlen. Mindkét színész ugyanabba a székbe ül (csak nem világítunk kétszer?!), a százas telével az arcra fókuszálunk, háttér elmosódik, senki nem vesz észre semmit. A dialógus fölvételéhez természetesen csak egy-egy színész kell (egy gázsi megspórolva!), az asszisztens bemondja a távollevő színész szövegét, aztán úgyis utószinkron jön.
A színész tekintete attól olyan totál üres, mint a halott Tisza, mert nincs partnere, akinek a szemébe nézzen. Sebaj, jönnek a szemcsöppek, a színész kétpercenkint elbőgi magát a mély latin-amerikai érzelmektől, és a néző (a magyar) azt hiszi, lát valamit. Ezekben a műalkotásokban, tessék csak megfigyelni, nincs cselekmény. A bonyolult történet csak dialógusokban jelenik meg. A cselekményhez ugyanis minimum kistávol kellene, amiben a színész megmozdulhat, esetleg le kéne emelni a kamerát a statívról, kocsizás, svenk, plánozás vágással, vagy belső plánok az élesség változtatásával, varióval, látószög változtatása, nyitás, zárás… mindehhez világítani is kellene, sőt, a hátteret is meg kellene csinálni, erre se pénz, se idő. Ha egy totált vesz a kamera, a teret be kell mozgatni, ahhoz a jó operatőr és fővilágosító mellé egy szakképzett első asszisztens is kell, sőt statiszták, s erre végképp nincs keret. Vagyis a legbonyolultabb cselekményből sem lát a nagyérdemű semmit, csak bűn rossz színészek nyögnek, hörögnek, hőrögetnek, sóhajtoznak, sírnak vagy hisztériáznak nagyközeliben. Ez ugyanis olcsó. A magyar csatornák nyilván ezért veszik.
Hogy milyen káros, milyen hazug és ízlésromboló, arról már írtam, azt nem ismétlem meg. Csak a képi ábrázolás mondatairól beszélek, a rossz és olcsó mondatszerkezetekről szemantikai vonatkozások nélkül: gőzöm sem volt róla miről szól a történet. Ellenpélda: Vészhelyzet.
Ezt se értettem, annyi előnyöm volt, hogy a szereplőket ismertem. Nem a mese lendületes (lehet persze az is, én egy szót sem értettem, de a Vészhelyzetnek mindig van tétje: az emberélet). És a kamera szinte egy másodpercre sem áll meg. Közeli akkor van, ha egy mondat vagy színészi mimika nagyon hangsúlyos, és akkor is a háttérből indul, valaki jön az üvegfolyosón – tehát már messziről látom), benyit, elmegy a másik színész mellett, akinek az arcán egy másodpercre megáll a kamera, és már ezzel a színésszel mozdulunk tovább az ellenkező irányba. A gép egy századmásodperccel sem időzik hosszabban egy ponton, mint amennyire muszáj, már vágnak, élesen vagy áttünéssel vagy egy blank (üres: ez esetben sötét) közbeiktatásával. Hogy a Vészhelyzet az amerikai társadalom keresztmetszetét is meg próbálja mutatni, a gazdasági, etnikai, szexuális problémáktól a betegbiztosítás, betegellátás anomáliáiig, arról nem beszélek, a budapesti kórházi médium-technika nem adott alkalmat rá, hogy megértsem, miről szól a mese. Mondanivalómat csak a képi ábrázolás mondattanára korlátoztam, amit a jövő évtizedekben meg kell majd tanulnunk, ha meg akarjuk tudni különböztetni a képernyő Courts-Mahlerét a képernyő Dosztojevszkíjétől.