Az Élet és Irodalom 24. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

ÜNNEPI KÖNYVHETI MEGNYITÓK

David Szalay: Kedves Olvasók!

„Az összes itteni élményem – a kora gyerekkori emlékektől az alig pár évvel ezelőtt történt eseményekig – így vagy úgy, de beszivárgott a magyarul a múlt hónapban megjelent regényembe, a Fleshbe, vagyis a Testbe.
Nem vitás, hogy nélkülük a regényem nem születhetett volna meg.
És egyértelmű, hogy a könyvem a hosszú idő alatt Magyarországon felhalmozott élményeim terméke.
Úgy hallom, hogy a regény bizonyos értelemben kiegyenlíti nyelvi adósságomat, mert fordításban olvasva majdnem olyan, mintha egy igazi magyar író írta volna az anyanyelvén.
Emiatt azt hiszem, annak ellenére, hogy nem vagyok magyar író, a Test – a maga titokzatos, megfoghatatlan, kísérteties módján – valahol magyar könyv. Vagy legalábbis olyan, amely Magyarország és egy másik világ közötti szürke zónában létezik.
Ahogy tulajdonképpen én magam is.”
(Fordította Barabás András.)

Végel László: Lázadnak a könyvek

„A történelem folyamán a diktátorok tisztában voltak a könyvek veszélyével, ezért tiltották őket. Egyszer durva cenzúrával, máskor csalafinta, a szabadság látszatával rendelkező eszközökkel.  A régimódi diktátorok kora azonban lassan a múlté, Európában már az is.  Nem visznek bennünket kínpadra, legfeljebb elegánsan a peremre szorítanak. Felbukkantak az új uralkodók, akik elvárják, hogy önkéntes szolgák legyünk, ennek érdekében új, úgynevezett demokratikus módszerekkel idomítanak bennünket.  Arról győzögetnek, hogy a modern demokráciában az értelmiségiek s velük együtt a könyvek feleslegesek. A jobbik esetben szellemi luxuscikkeknek nevezhetők. Vagy a rendszer ikebanái. Vagy könnyelműen tévelygő gyermekei, akiket a nemzetállam végül karjába fogad. A kultúra elárvult, többé nincs tekintélye, a hatalom rokonszenvvel figyeli, amint az írók felelősségtudat nélkül élvezik a hiábavalóságot. Sajnos sokszor sikerrel meggyőztek bennünket, hogy önszántunkból vállaljuk a következmény nélküli szabadságot.”

FEUILLETON

Darida Veronika Ismeretlen művek a Tolnai-univerzumból címmel írt esszét.

„A fákhoz vezető végső előkészületi fázist pedig a rajzoló Franz Kafka felfedezése jelenti, aki következetesen a pálcikaemberek világát ábrázolta, valamint a Titorelli alakjára való termékeny rácsodálkozás. A per szereplője a művészettörténet legkülönösebb festője, aki egyszerre bírósági arcképfestő és tájképfestő, ám folyton ugyanazt a „semmis tájat” ábrázolja: két csenevész fát, sötét fűben. A tájnak ez az alapelemekre redukálása Beckett művészetére emlékeztet, vagy Giacometti a Godot-ra várva egyetlen díszletelemeként készített fájára (akad is néhány fénykép, mely megörökíti a két nagy mestert a törékeny fa tövében). Tolnai számára innen adódik a kérdés: „lehetséges-e Hollán faistenei, Kafka és Beckett visszavont fái után ismét egy fa”? Válasza szerint egyetlen (örök és esszenciális) fa nem lehetséges, de egy egész faiskola már igen. Ezért ő a Titorelli faiskolájában, több év alatt, pontosan száz fát ültet el.”

AZ ÉS KÖNYVE A KÖNYVHÉTEN

Bényei Tamás Érzéstelenítés című kritikája David Szalay Test című regényéről szól.

„A tizenöt éves István anyjával él egy panellakásban, egy mindvégig névtelenül maradó vidéki városban (néhány részletből – például a dohánygyár privatizációjára vonatkozókból – Pécsre következtethetünk, nem mellesleg David Szalay is évek óta itt élt), valamikor a kilencvenes évek elején. A magyar olvasó számára különösen érdekes a rendszerváltás utáni Magyarország ábrázolása egy, a globális könyvpiacra készült regényben; az új világ István és a hozzá hasonló panellakók számára leginkább olyan apró részletekben különbözik rendszerváltás előttitől, mint hogy pár hónapja megnyílt a bevásárlóközpontban McDonald’s, és hogy a főszereplő turkálóban vett pólóján az 1990-es Nirvana-album emblematikus borítója – a vízben lebegő csecsemő – díszeleg. Az általános kilátástalanság nagyobb szerkezeteit nem érintik a változások. Noha ez a világ nem nagyon más, mint az angol lakótelepeké, Szalay regényében mégis felsejlik némi játékos „egzotizmus”: a magyar fordításban ez értelemszerűen nem tűnik fel, de az angol szövegben is magyarul szerepel egyes ételek neve (somlói galuska, kovászos uborka, lángos, székelykáposzta).”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba Csupa öntörvényű alak címmel írt Tóth Krisztina Kánkán az üvegpadlón. Tárcanovellák és novellák 2023–2025 című kötetéről.

„A szerző mindent megfigyel, elbeszélője résztvevője a történetnek, akár első személyben, akár harmadik személyben mesél, szolidáris a felskiccelt alakokkal, de nem ereszkedik le hozzájuk, belelát a szívükbe és az agyukba, de száraz szemmel néz, mégsem teljesen szenvtelen, a megértés mellett legtöbbször ott a részvét valamilyen visszafogottabb formája. A különféle kortünetek megmutatása, a társadalmi érzékenység fontos sajátossága ezeknek az írásoknak. (…) Tóth Krisztina keresi az egyszerű történetekben az emberi közöst, ugyanakkor igyekszik nem túlzottan tipizálni: attól még, hogy nem vagyunk a szerző fejében egyedül, nem válunk egyformává. És még valami: a tragikus sorsok mögött is van humor, a kilátástalan életeknek is van szépsége.”

VERS

A könyvheti szám versrovatában Kiss Judit Ágnes és Szabolcsi Viktória versei kaptak helyet. Mutatványként ezen a helyen Kiss Judit Ágnes egyik versét adjuk közre:

Shiraz
Fotó

Ez a nagyanyám rejtve őrzött
miniszoknyája szabadságunk
utolsó évéből. A lábszáram
alatta – hideg van bár – meztelen.
Ezt az ujjatlan trikót eddig
ruha alatt hordtam.
Ez itt a számban életem első
és valószínűleg utolsó cigarettája.
Idegen férfiak szemébe nézek.
Fényképezőgép lencséjébe.
Puskacsőbe.
Bombatölcsérbe.
Szívom a cigarettát.
Nem köhögök.

Ez a barnára száradt
falevél egy pillanattal
azelőtt hullott az arcomra,
mielőtt elért a lövedék.

PRÓZA

Zalán Tibor prózája.
Tárcatár: Balázs Attila.

Részlet Zalán Tibor Papírváros 5 – betegen-szilánk című írásából:

„az asszony lábait maga alá húzva kuporgott a heverőn, egy ideje nem nézett semmit, persze, valamit mindig nézett, de nem látta, amit nézett, ebben nagyon tudott hasonlítani az urához, hiába, az évek és az évek, várakozott, pontosan meg tudta határozni, hogy mire, ez a várás megvan benne már évek óta, vár, nem csinál semmit, vár, pedig nincsenek rögzített időpontok, rég nem vacsoráznak együtt, ahogy a reggelit is egymástól függetlenül kapkodják magukba, napközben ő itthon az üres házban, az ember a dolgozóban, mióta a gyerekek elmentek”

SZÍNHÁZ

Gergics Enikő a Füge Produkció A szerelem megszállott rabjának története című darabjáról írt.

„Kárpáti Péter rendezése mintha később is építene arra az ambivalenciára, hogy a szöveg, a darab valósága, a mesés Kelet tele van kiszámíthatatlan, mitikus lényekkel, férfi és nő áthidalhatatlan hatalmi különbségével, és ehhez képest a játszóhely mint fizikai valóság és a Kelet összemosódik egymással. Ahogy Sehrezád mesélése közben Messaudi Emina és Kenéz Ágoston adogatják egymásnak az üveget, isznak, aztán összegabalyodnak a szőnyegen, az egy belvárosi bérház albérletében is történhetne, randin vagy házibulin.”

ÉPÍTÉSZET

Torma Tamás felvidéki gótikus templomokba kalauzolt.

„Dél-Gömörben nemcsak a református magyarok fogynak el lassan, de a szlovák templomhasználók is. És akkor a templomokra a lassú enyészet vár. Márpedig ha megszűnik a gyülekezet, és nem marad, aki kinyissa a műemléktemplomot vagy észrevegye a beázást, ha elmozdul a cserép – szóval egy ilyen Gotická életet ment.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu