Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Molnár Szabolcs Kész a leltár? című összefoglalója a százéves Kurtág György ünneplésének eseményeiről szól.

„A Kurtág 100 fesztivál magában álló mozzanata volt a zeneszerző legújabb műve, a Die Stechardin premierje. A tény, hogy egy zeneszerző 90 éves kora után fejezi be első, Samuel Beckett drámájából írt operáját (Fin de partie – A játszma vége), már önmagában szenzációt keltett. De hogy 99 és fél évesen egyfelvonásos operát fejezzen be, az egyenesen felfoghatatlan. A XVIII. század második felében élő német tudós és szabadgondolkodó, Georg Christoph Lichtenberg (1742-1799) szerelme, a gyereklány Dorothea Stechard túlvilági figuráját színpadra álmodó mű tökéletes példája annak, hogy egy lezáratlan, folytonos változásban álló életművet miként hangol és strukturál át minden egyes új – és valljuk be, hogy már józan ésszel nem várt – mű. Persze Kurtág nem először játssza el ezt velünk.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Hegedűs Claudia Csehovi kontemplációk című kritikája Claire Keegan A csendes lány című kisregényét elemzi.

„Lényegében bele kell bújnunk a kislány fejébe, hogy megtudjuk, mit érezhet ebben az új környezetben. Izgulunk érte, nehogy valami szörnyűség érje, de mivel az ideiglenes nevelőszülők újra és újra jelesre vizsgáznak emberségből, így az ideig-óráig befogadott lány rövid időn belül belakja, megszereti új otthonát. Mígnem rövid életében először, néhány óra leforgása alatt kétszer is szembesül a halállal. Először egy idős férfi búcsúztatóján, majd nem sokkal később, a település pletykaanyuja (Mildred) kikotyogja neki Kinselláék mélyre temetett családi titkát, egyetlen fiuk elvesztésének körülményeit. Amikor pedig a kislány elmeséli nyári pótanyjának, hogy Mildred felfedte előtte a tragédiát, válasz nem érkezik. A továbbiakban is a ki nem mondott szavak mögött rejlő fájdalmas elhallgatások, alkalomadtán pedig cinkos összekacsintások mélyítik a két felnőtt és a gyerek közötti kötődést, amit a kisregény Johntól elhangzó tételmondatai is hangsúlyoznak: „Sohase muszáj szólnod… Sokan ráfizettek már, mert elszalasztották az alkalmat, hogy ne szóljanak semmit.” Számunkra pedig ott marad függőben a kínzó kérdés, hogy mi lesz majd ezzel a hallgatag kislánnyal, ha elmúlik ez a boldog-szótlan nyár.”

KÜLFÖLDI FOGADTATÁS

„Belülről kifelé mesél” – Mesés Péter válogatása Visky András Kitelepítés című regényének német nyelvű fogadtatásából.

„Ez a regény biztos abban, hogy az emberi értelem csak akkor marad valóban emberi, ha a gondolkodásban az érzelmeknek is teret ad […] Visky András ezt megértette: beszámolót írt a romániai gulágról, és ezzel egyidejűleg nagy nyelvművészeti alkotást hozott létre. Ez túlmutat a történelmen. A dokumentumokat feltárta, a történelmet rekonstruálta. A memória monológjait azonban nyelvileg teremtette meg, egyetlen grandiózus, egész életen át tartó mondattá formálva. […] Ennek a könyvnek pusztán a tartalom visszaadásával nem lehet igazságot szolgáltatni. Az újramesélés lerombolja az intenzitást; a szépség nem megkerüli a borzalmat, hanem felerősíti azt. Az ember szorong, mert a szép a maga teljes költői igazságában fáj ennyire. Nem lehet mást tenni, csak újra és újra idézni. Visky nyelve által a könyv mágikus dokumentummá válik. (Herta Müller, Die Zeit, 2025. december 17.)”

VERS

A versrovatban ezen a héten Győri László, Lesitóth Csaba és Varga Imre verseit találja meg az olvasó. Itt most Varga Imre egyik versét mutatjuk meg:

A múlt keresztjén

Tékozló valék, s lettem, ím:
élet-takarékos.
Pedig időm alig már,
és elapadt bennem
minden ész-ok.
S kínjaimmal megtanultam,
miközben múlton múltam,
hogy aszú fához szögez a múltam.
Síromon csak az nyílhat,
amit átadni tudtam.
Időből-versből már rég kihulltam.
Hajam ritkul, bajom dúsul.
Ige voltam. Berekedtem. Elné
multam.
Jelenemből el seholtam. Elsehultam.
Aki vagyok most: a voltam.

PRÓZA

Frideczky Katalin, Kiss Noémi és Zalán Tibor.
Tárcatár: Csobánka Zsuzsa Emese.

Részlet Csobánka Zsuzsa Emese Illúziók és misztériumok: az áramlás című írásából:

„Hetek óta szüntelen esik. Lisszabon lassan víz alá kerül, a házfalak hínárként lebegnek a Tejoban, máshol korallzátonyokat alkotnak, melyekbe belekövült az idő. Most már keresztben, széltében-hosszában is ömlik a víz, a tetőn elmozdulnak a cserepek, a szél belekap, megemeli őket, hogy közelebb jöhessen az ég, kapukat nyit az Istennek belépni.
Látni, ami van, és beengedni a heteken át ömlő esőt, mint magunkba a felismerést a lét természetéről, nem más, mint alázattal fejet hajtani a bennünk élő Teremtő előtt. Menni, ha tudjuk is, van, akivel egyetlen este lesz közös, más pedig nem mozdul belőlünk évtizedeken, életeken át, még ha fizikailag nincs is jelen.”

FILM

Stőhr Lóránt Nagy Borbála Mambo Maternica című filmjéről írt kritikát.

„Nagy Borbála író-rendező érzékletesen és pontosan vázol fel emberi karaktereket, viszonyokat és helyzeteket, mint Báron György is kiemelte e lap hasábjain közölt szemlebeszámolójában (Mambo Hungarica, ÉS, 2026/7., febr. 13.). A Mambo Maternica elbeszélésében és operatőri munkájában (Moritz Friese) szorosabban kötődik a kortárs nyugat-európai művészfilmes tendenciákhoz, mint a magyar szerzői filmes hagyományhoz. Nagy a neves berlini filmfőiskolán végzett, s az ott elsajátított tudás és szemléletmód a forgatókönyv precíz kidolgozásában és a helyzetek rendezői analizálásában magas színvonalon érvényesül. Nincsenek félrefogott hangok, hamis dialógusok, tiszták és határozottak az egyes szólamok. Rendkívül ökonomikusan építkezik a film, dicséretes tömörséggel, másfél órában mesél el három párhuzamos, egymástól teljesen független történetet.”

ZENE

Fáy Miklós a London Philharmonic és Paavo Järvi koncertjét értékelte.

„Erre jó a London Philharmonic és Paavo Järvi. Nem is kérdés, hogy akarjuk-e. Egyrészt azért, mert a nagy mindenszólás közepette is van az interpretáción valami hűvös józanság, ez, kérem, egy szimfónia. Nem tiltakozás, nem világmodell, nem tisztítótűz, hanem együtt játszó zenészek, egyszerre szóló hangok. Annak viszont tökéletesen megfelel, én legalábbis egyáltalán nem érzem, hogy valamennyi is benne maradt volna a muzsikusokban. Akinek ennyi elég, az szárnyra kelhet, akinek nem elég, az is tátott szájjal hallgatja, hogy így is lehet vonni a hangszereket.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu