Az Élet és Irodalom 40. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

INTERJÚ

Távoli és mégis élő – Terék Annával Hegedüs Anna beszélget.

„Terék Anna Jég című verseskötetét az idei Tavaszi Margón mutatták be. Többek között generációs nézőpontváltásokról, a háború előestéjéről és a női sorstörténetek feldolgozhatóságáról beszélgettünk.”

FEUILLETON

Magyar Miklós Marcel Proust a japán művészet nyomában címmel írt esszét.

„Az eltűnt időben Proust nem művészettörténeti értelemben beszél a japonizmusról, hanem inkább érzékelési és kulturális jelenségként használja. A japán művészet hatása többféle módon jelenik meg a regény világában. Az egyik legfontosabb funkció az, hogy a japonizmus a narrátor látásmódjának metaforájává válik. A regényben gyakran előfordul, hogy a természet látványa – egy kert, egy fasor, egy vízpart vagy egy napfényben fürdő táj – nem pusztán leírásként jelenik meg, hanem úgy, mintha egy képpé alakulna át a narrátor szemében. Ilyenkor a látvány stilizálódik. A részletek kiemelkednek, a formák egyszerűbbé és határozottabbá válnak, a kompozíció pedig emlékeztet egy japán fametszet vagy tusrajz szerkezetére. A természet tehát nemcsak „látható”, hanem mintha egy műalkotásként rendeződne el a szemünk előtt.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba Krízisben címmel írt Nádas Péter Most az egyszer című posztumusz esszékötetéről.

„Nádas Péter életműve lezárult. Kerek egész. A szerző elrendezett minden fontosat. Nemcsak kéziratait, fényképeit és dokumentumait helyezte el Berlinben, hanem tudatosan lezárta a művek sorát is. Utolsó regényével (Rémtörténetek), visszaemlékezésével (Halott barátaim) immár betelt a polc. Dolgozószobájában ugyanolyan rend maradt utána, mint a publikációk sorát tekintve. Az esszéisztika záróköve a Most az egyszer. Ez is megvan. Nem nagyon lehet hiányérzetünk. Az első kisregénytől, A Bibliától kezdve az elbeszélések, a regények, a drámák, az esszék, a beszédek, sőt az interjúk sokaságán végigtekintve nem mondhatunk mást: ritka teljességét láthatjuk az elvégzett munkának. A maga rendszerén belül rendkívül következetesen építkező, gazdag oeuvre. És mi mindennek „utánament” ez a szenvedélyes író, a „zanót” franciára fordításának „igen egyszerű” problémájától kezdve a legkülönösebb francia arisztokrata memoárokig. Pedig nem tudhatott annyira franciául, mint németül. Fölösleges dolgokon is gondolkodott? De hát akkor a nagy dolgok is azok. „Habár előre soha nem tudhatjuk, mit tesz velünk a fölösleges.” (48.)

KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL

Korsós Gergő Szomorújáték című verseskötetéről két kritika szól.

Visy Beatrix: Színlelt gyerekkor

„Bevallom, én a cím felől olvastam a verseket, amely az iménti játékelméleti gondolatok mellett műfaji terminust, a XVIII–XIX. században jellemző szomorújátékot is felidézte, és mozgásban is tartotta olvasás közben. A polgári szomorújátéknak már nincsenek kimagasló hősei, nagy eszmékbe, tettekbe elbukó hősei, a veszteségek, egyéni tragédiák a hétköznapi emberek fájdalmas érzelmeiből fakadnak, s ezért katarzisról sem lehet már beszélni a klasszikus, arisztotelészi értelemben. (A katarzis jelentésének értelmezéseit most hagyjuk.) Ám maga a katarzis jelen esetben mégis fontos, hiszen A katarzist megmenteni című nyitóvers költői programként is értelmezhető. S bár már ez a mű is rákérdez a katarzis mivoltára, mégis elvárásként artikulálódik: „A katarzisért, fiam, / tudod te, mi az?”, Korsós versei mintha megpróbálnák tetten érni a mai világban, ám a magasztos megrendülések helyett a belátások, szerény együttérzések maradnak, a bánat, csalódottság vagy a szorongató bizonytalanság.”

Görföl Balázs: Emberfiú

„A Szomorújáték magát a költészetet és a költői létet egyszerre veszi ünnepélyesen komolyan és mutat neki bohókásan fricskát, leginkább a mottóját Arnold Schwarzeneggertől kölcsönző A nagy találkozásban: „Biztos léptekkel közelítettem meg, de látva, / hogy ő is úgy ül és néz és lélegzik, mint mi, / már félúton peregni kezdtek könnyeim. // Kendőjét adta, fújjam bele az orromat, / és én fújtam is erősen, lássa: / van itt, ha kell, akarat”. A kötetben a költő leginkább a mutatványossal, a mesemondóval és a varázslóval rokonítható. Nem az önazonos költői beszélő belső és külső életének feltárása, a politikai, erkölcsi vagy szellemi útmutatás a cél, hanem a nem maga-mutogató szerepjátszás, a különös történetek, helyzetek kiötlése és az új dolgok teremtése, létrehozása: mindaz, ami távol áll a felnőttlét elbukottságától ‒ nem véletlen, hogy a versek beszélői gyakran gyerekek. A kötet mindezekben a törekvésekben rendkívül fantáziadús és leleményes. A túlnyomórészt szabadversek beszélői hol Kisfaludy Sándor nyomdokaiba lépnek, hol az űrlovag gúnyáját öltik magukra, hol a színpad szélén ácsorognak alabárdosként, bármit és bárkit képesek eljátszani.”

VERS

A versrovatban ezen a héten Acsai Roland két verse és Závada Péter kardinális darabja, A szent korona hazatérése kapott helyet. Ezen a helyen Acsai Roland egyik versét mutatjuk meg:

A múlóból örökbe

Kántor Péter emlékének

Fogócska körbe-körbe
Tavaszból át az őszbe
A télből át a nyárba
Rezegni kezd a nyárfa
Remegni kezd a térded
Ha múltad erre téved
És ötven éve tart már
Csókoltál néha martál
Futunk egy furcsa parkban
Hajnal vagy alkonyat van
Évgyűrűin egy fának
Az évek körbe járnak
Szaturnuszi gyűrűkre
Pottyan egy kifli csücske
És hullni kezd a morzsa
Üzen az égi morze
„Ki fog meg kit ki fut még?”
Lassan már ez se konkrét
Fárasztó egy fogócska
A múlóba fogódzva
Zihálni kezd a melled
Ott futsz a másik mellett
És nincs és nincs megállás
Súroljuk egymás vállát
Futunk egy furcsa kertben
Futunk csak egyre szebben
Fogócska körbe-körbe
A múlóból örökbe

(Az idézőjeles sor Kántor Péter Ahogy egy parkban című verséből való)

PRÓZA

Géczi János, Nikolov Nikolett prózája.
Tárcatár: Balázs Attila.

Részlet Géczi János Vas című írásából:

„A jelenet tetszés szerint tovább alakítható. Képpé, hosszan tartó mondatokká, színpadi jelenetté, mi több, zenei hangokká, mindezek színpadias együttesévé. Ehhez sincs kedve, az ilyesmire késztetés nem a jellemzője. A szociális folyamatok közösségi értelemadása helyett, érzi, elég a szituáció korrekt, magatartástudományi szempontból tisztességes helyzetfelmérése, a lány és a fiú helyzetének tisztességes rögzítése. A megfigyelő személy megfigyelési processzusa módosítja a megfigyelt jelenséget, jut eszébe, holott tudja, nincs oka az indoklásra. Odaléphetne hozzájuk, tettével nem szükséges elszámolnia, s így beavatódhatna a tájat felügyelő, a közösen birtokolt látványt tekintetükkel uralni képes, télikabátba burkolózó fiatalok életébe.”

FILM

Báron György Reisz Gábor Földszint című filmjét értékelte.

„A ház így nem puszta helyszín, hanem a film abszolút főszereplője. Kívülről alig látjuk, szinte végig bent járunk, a kanyargós lépcsőfordulókban, folyosókon, a lakásokban és a sötét pincében. Egy hosszú kocsizásban – a kevésszámú külső felvétel egyike – lakótelepi magasépületek betonsorát pásztázza a kamera, ám a történet nem ott, hanem egy kisebb, néhány emeletes társasházban játszódik, emeletenként két-három lakással. Ez a tér s vele a miniközösség ideális terepe a sűrített dramaturgiának.”

ZENE

Fáy Miklós Plácido Domingo operaházbeli gálaestjéről írt.

„Akkor hát ez volt az utolsó? A legeslegutolsó? Látom, Domingo naptárja tele van, háromnaponta föllép, de nem tudom elképzelni, hogy tényleg teljesíti is ezeket a szerződéseket. Szóval a művészbejáró felé kerülök, hogy megnézzem, várják-e még a szent öreget. Várják. Ilyenkor jön rá az ember, hogy ha arról ábrándozott, hogy ő lesz az utolsó Domingo-rajongó, akkor föl kell kötnie a gatyát. Egy Michael nevű ember ül az Operaház oldalsó lépcsőjén, mellette a két mankója, és arról beszél, hogy ő 1969-ben látta először Domingót. Aztán ugyanez a Michael felkapja mankóit, és körbenyargalja az épületet, mert híre jön, hogy a művész a másik kijáraton távozik.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu