Az Élet és Irodalom 3. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

BÚCSÚ TARR BÉLÁTÓL

Báron György, Cserhalmi György, Krasznahorkai László és Víg Mihály búcsúzik Tarr Bélától.

Báron Györgytől idézünk: 

„Mindvégig megőrizte a hűvös, fenséges magányát. »Hogy vagy?«, kérdeztem a beszélgetéseink elején, »szarul«, válaszolta, mintha csak annyit mondott volna: »kösz, jól«, hülye kérdés. Az egészségesebb időszakokban nekivágott a nagyvilágnak, mesterkurzusokat tartott, részt vett a filmjei bemutatóján, átvette életműdíjait, díszdoktorátusait, ünnepelték Amerikában, Európában és a Távol-Keleten. Látta, hogy művei tovább élnek, rajongóinak tábora nem csökken, hanem növekszik az idővel.”

FEUILLETON

Kulcsár Szabó Ernő Hátat fordított-e az angyal? A történelem angyala és a jövő címmel írt esszét.

„Ha mégis van átfogó érvénnyel megfogalmazható jellegzetessége e jelenség viselkedésének, akkor az alighanem abból a történelmi körülményből vezethető le, hogy a liberális parlamenti demokráciák – elsősorban az identitáspolitikai permanencia miatt – olyan humán ígéretek szabta feltételeket állítottak önmagukkal szemben, amelyeket egyre kevésbé képesek biztosítani. Az állampolgárok ma már nem csupán fogyasztói a javaknak, hanem igényeik oly mértékig artikulált sokféleségén keresztül próbálják beváltatni a liberális állam nekik tett ígéreteit, hogy a jogokat ellensúlyozó kötelezettségek már alig képesek éreztetni a nyomatékukat. A megrendelői mentalitással gyakorolt személyes, sőt szinguláris szabadságjogok eddig nem ismert kiterjesztése – úgyszólván mindent elvárhatsz, de szinte semmit nem kell adnod érte – olyan feltételek mellett következett be, ahol már komoly feszültségbe is kerültek nem is elhanyagolható kollektív jogokkal. A végletekig agyonérzékenyített egalitarizmus igényeivel és a vélelmezett egyediségek valorizációs akaratával szemközt eközben lassan elhallgatnak a teljesítmények értékkülönbségeire emlékeztető érvek is, hiszen legtöbbször az a válasz rájuk, hogy ez a munka itt például nem gyöngébb, hanem csak más… Ilyen túlszenzibilizált térben nincs következménye az alkalmatlanságnak sem.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Hegedűs Claudia Élet-árnyak című recenziója Paul Auster Ember a sötétben című regényét elemzi.

„Bárhogy is számolom, már több mint három évtizede annak, hogy részemről életre szóló, ámde mindvégig egyoldalú ismeretséget kötöttem Paul Austerrel. Történt mindez a ’90-es évek legelején, amikor Vághy László kitűnő fordításában elolvastam tőle az akkor magyarul is megjelent elmebolygató regényhármasát (New York-trilógia). Majd ahogyan sorban érkeztek az újabb és újabb remekbeszabott kötetei (Holdpalota; A véletlen zenéje; Mr. Vertigo; Leviatán; Az illúziók könyve; Brooklyni balgaságok; Láthatatlan; 4321…), egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy hosszúpályás gyorskorcsolyázó lendületével rovom az Auster-köröket. Ahogy csökkent a követési távolság, úgy élesedett a kép. Újra és újra rácsodálkoztam arra, hogyan képes könyvről könyvre egymásra vetíteni a félsötét emberárnyakat a szürkésfehér papírnegatívra.”

AZ ÉS KÖNYVE JANUÁRBAN

Görföl Balázs Tovább forog című kritikája Bertók László összegyűjtött verseiről szól.

„Egy válogatáskötet szintén nagy szerepet játszhatna abban, hogy minél többen megismerhessék ezt a költészetet. És érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy melyek Bertók legjobb versei, illetve melyek tekinthetők az ikonikus Bertók-verseknek. Minden nagy költő nevével összeforrnak bizonyos versek, amelyek jellegadó erővel és az ismerősség otthonosságával ruházzák fel az életművet. Már csak azért sem egyszerű válaszolni arra a kérdésre, hogy Bertók esetében melyek lennének ezek a versek, mert Bertók nagyon gyakran olyan átfogó kompozíciókban gondolkodott, amelyekben az egyes versek a többi társaságában működnek igazán, sok múlik a helyi értékükön.
Ha mégis címeket kellene mondani, a következők nemigen hiányozhatnak a nagy Bertók-versek listájáról: Savászana; Ceruzarajz; Dédapám, március; Megírjuk a szép, régi verseket; Mintha aknagránát esne; Kerülgeted; Az órájára néz; „Egy lepke száll a csönd fölött”. Van még min gondolkodni tehát, addig is végre olvasni lehet a teljes költői életművet. Az utolsó kötet címével élve, a Bertók-költészethez tartozó sok vers immár nemcsak együtt forog, hanem tovább forog, sokféle arcát mutatva: hol tartózkodó, hol kitárulkozó, hol kétkedő, hol felszabadult, hol komor, hol önfeledt. Bárhol rá lehet pillantani, bárhol föl lehet csapni a könyvet: megérdemli, hogy minél több olvasót találjon.”

VERS

A szám versrovatában ezúttal Garam-Nagy Kata és Purosz Leonidasz versei olvashatók. A verseket Purosz Leonidasz egyik darabjával ajánljuk az olvasók figyelmébe:

Örökös napsütés

Álmaimban egyenesek szándékaim
nem kísérletezem nem csinálok
semmit amit ne tennék meg ébren
egyszerű álmaim vannak
elmenekülök mert szétesik
az általam írt és rendezett darab
el a színészek a nézők elől
végigsimítok egy konkrét combon
kívánom bár sohasem létezett
osztálykirándulás saját tantermünkben
kockázunk és parókát próbálunk
Emília Botond Réka Lovász
amíg ki nem reggeledik álmaimban
milyen szépen süt a nap és
milyen érdekes hogy kijelenthetem
hogy nem sikerült a színházi pálya
kijelentem hadd szokjam hogy
hároméves kapcsolatban élek
Emília pedig meghalt méhnyakrákban
kétezerhuszonnégy nyarán
gyakran gondolok rá álmaimban
mindezektől függetlenül létezem
az álmaimban nem létezik idő.

PRÓZA

Heiter Tamás, Nikolov Nikolett és Ungváry Rudolf prózája.
Tárcatár: Csobánka Zsuzsa Emese.

Részlet Csobánka Zsuzsa Emese Illúziók és misztériumok: a sötétség című tárcájából:

„A fény helyett én folyamatosan a sötéttel néztem farkasszemet. Vágytam arra, ami mindig is megvolt, amit bennem rejtett el a Teremtő, és vesszőfutásba kezdtem, hogy megbüntethessem magam gőgösségemért. Istennek megbocsátani nem tudtam, hát a helyére álltam, és lelöktem őt. De, aki Istent játszik, végül maga könyörög, hogy vegye le róla ezt a terhet a Teremtő. Legyen meg mégis az ő akarata a személy kicsinyes földi vágyai helyett.”

ZENE

Fáy Miklós Verdi Anna Netrebko szereplésével bemutatott Requiemjéről írt.

„Micsoda? Verdi Requiemre, Anna Netrebkóval. Nincs itt valami nagyon elcsúszva? Persze hogy fontosak a Requiem szólistái, de a közmegegyezés mégis úgy tartja, hogy ők csak a pántlikák a kalpagon, hogy a mű alapvetően mégis nagy kórusra és nagy zenekarra íródott, ha valaki még rajtuk kívül fontos lehet, az a karmester, ő felel azért, hogy izgalomban, félelemben, fájdalomban és gyászban, esetleg reménységben eljussunk a végéig, hogy az eldöntetlen kérdés valahogy mégis eldőljön. Megmenekülünk majd azon a napon az oroszlán szájától, vagy erről szól az élet, a siralom völgyéből fejjel előre zuhanunk az örök kárhozatba. Ha az úton esetleg Anna Netrebkót hallgathatjuk, az nagy könnyebbség, de semmiképpen sem megoldás.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu