Az Élet és Irodalom új számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

TARR BÉLA 70 ÉVES

Forgách András és Kelemen Fred köszöntője.

Részlet Forgách András írásából:

„Az, hogy valaki nagy filmrendező-e,vagy sem, voltaképp nem számít.Hogy filmjei hány díjat nyertek, nem érdekes. Hogy hány fesztiválon ünnepelték, nem ügy. Hogy a New York Timesban hetvenháromszor írnak róla, bagatell. Hogy ezer interjút adott már életében, nem oszt és nem szoroz. Egyedül az számít, hogy ezek a filmek léteznek. Létezők. Kiszakadt világdarabok.”

FEUILLETON

Benedek Szabolcs Dédapám és a Cilleiek címmel írt esszét.

„Gorizia – nevezzük most már így – az első világháborút lezáró békeszerződések óta Olaszországhoz tartozik, és 2025-ben a németországi Chemnitz mellett egyike Európa két kulturális fővárosának. Pontosítanom kell, Gorizia nem egyedül birtokolja a címet, hanem közvetlen szomszédjával, Nova Goricával együtt. A második világháborút követően a település keleti külterülete Jugoszláviához került – nagyjából az a rész, amelyet 1945-ben Tito partizánjai vontak ellenőrzésük alá –, ahol fölépült a ma Szlovéniához tartozó Nova Gorica. Mindez hasonlóan alakult ahhoz, mint ami Komárommal történt, ahol a történelmi városmag Trianon után Csehszlovákia része lett, és a Duna jobb partján az addig gyéren lakott külső kerületekből új város született. Hajlamosak lennénk szögesdrótot is vizionálni, az egykori Berlin és Nyugat-Berlin, vagy akár a mai Nicosia és Lefkosa nyomán, ám az olasz-jugoszláv határ korántsem volt ennyire kemény, erről sok magyar disszidens bírna mesélni.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Károlyi Csaba A súlypont áthelyezése című kritikája Markó Béla A nem létező ország című kötetéről szól.

„Ezek a tárcanovellák leginkább az adoma műfajával rokoníthatók. Poétikájuk lényege, hogy rájátszanak az élőbeszédre, rövid, szellemes, csattanós, kedélyes történeteket fűz össze az elbeszélő, aki igyekszik megvilágítani azt a környezetet is, ami körülveszi a „kedélyt”. Bár a hagyományos adomák általában nem konkrét szereplőkről szólnak, hanem inkább egy-egy típus elvont figuráiról, Markónál ez nem így van: nála létező alakok jelennek meg, és ők nem mások, mint a szerző életének valóságos szereplői.
A retorika is az élőbeszédet idézi meg. Mintha a mesélő a társaságban magához ragadná a szót, és igyekezne jól megágyazni a mondandójának, a hallgatóság nagy örömére. Mintha csak kérésre mesélne. Hogy is volt az a Petőfi-projekt? És az a nem létező ország? És az a kutyaharapás? No meg a találkozás a bolgár cárral? Na, még azt hadd halljuk, hogyan is volt Szorel Gyula esete a valóságirodalommal! És máris virul a csapongó elbeszélői kedv, melynek efféle csattanós kérdéseket is köszönhetünk: „Vajon tudott-e Kossuth úszni?”

AZ ÉS KÖNYVE JÚLIUSBAN

Zelei Dávid Az angol irodalom mint viktoriánus regény című kritikája Az angol irodalom története 5. kötetét elemzi, mely a viktoriánus és a modernista időszak összefoglalója.

„A kérdést tehát úgy helyes feltennünk: végül is milyen műfajhoz sorolható ez a minek a micsodája? És annak milyen?
Amikor az utoljára megjelent ötödik kötettel kapcsolatban először feltettem magamnak a kérdést, a homlokomra csaptam, és azt mondtam: basszus, de hát ez egy viktoriánus regény! Miközben ugyanis legalább annyira törekszik a valóság ábrázolására, mint a Sybil megírásához parlamenti jegyzőkönyveket is felhasználó Benjamin Disraeli, olyan a teljességigénye, mint Thackeraynek (a kötet  egyként beszél a meseirodalomról és a sci-firől, a periodikákról és az illusztrációkról, nőírókról és a férfiköltőkről), olyan alapos, mint az utolsó jogi kérdésnek is utánjáró Trollope (az első világháború irodalma kapcsán például nem kevesebb, mint 55 (!) szerzőről tudjuk meg, mi történt vele a Great War során), és nagy figyelmet szentel annak is, hogy számot adjon az irodalom „hétköznapi életéről”, ahogy ugyancsak ő kéri. Dickens például nem csak regényein keresztül jelenik meg a kötetben: hol felolvas egy munkáskollégiumban, hol több szövegért és kevesebb képért nyaggatja kiadóját a A Pickwick Klub folytatásos közlése során, hol szerkesztőként terelgeti Gaskellt, hol pedig omnibuszokat plakátoltat ki magazinja népszerűsítéséért.”

VERS

A szám versrovatában Bali Anikó és Nyilas Atilla versei olvashatók. Közülük ezen a helyen Bali Anikó egyik versét mutatjuk meg:

találni egy szigetet

találni egy szigetet, ahonnan a szavak
nem jutnak a parton túlra. ami úgy van
a víz közepén, ahogy hátadon a pont,
amelyiket sehogy sem érsz el, mégis
hozzád tartozik. egy sziget, ami felett
átfutnak a műholdak, és a térképkészítők
sem ismerik. ahova el lehet vonulni, ha
a szárazföldön elfogynak az érintésre
érdemes helyek. ha ott lennénk, azt mondanánk,
itt meghalni is szép lehet. eljátszunk a gondolattal,
egyre hasonlóbbak leszünk a fákhoz, rejtőzködünk,
mint kaméleonok, kontúrjainkat a parton felejtjük,
azt sem bánjuk, ha homokszemenként hord
bennünket el egy visszatérő tengeráramlat.
de most csak a hátadat nézem, és elképzelem,
milyen jó volna nem visszaúszni talált szigetünkről,
ha egyetlen hely sem marad, ami megtartana.

PRÓZA

Kustos Júlia, Merkószki Csilla, Szeles Judit és Vámos Miklós prózája.
Tárcatár: Szív Ernő.

Részlet Kustos Júlia Atlanta 400.21.3 című írásából:

„Soha nem fogom ezt a nőt elfelejteni, gondoltam akkor, megbabonázva figyeltem piros ruhájában, vörös hajával, a zavarba ejtően természetes és az ordítóan eltanult közt félúton álló brit angoljával. De most, négy évvel később már a neve sem jut eszembe. Anita. Anikó. Ancsa. Anna?
Kinek hazudok. Az sem biztos, hogy a-val kezdődött.”

ZENE

Fáy Miklós Barbra Streisand új lemezét értékelte.

„Kockázat éppenséggel itt is van, nemcsak azért, mert a műfaj maga, ez az énekesnői album, különböző szerzőkkel, de nem kifejezetten slágerekkel meglehetősen idejétmúlt. De hát Streisand énekel? Nyolcvanon túl? Még ha mindig csak partnerrel, semmit sem egyedül, hogy ne kelljen kiállnia az összehasonlítást a korábbi önmagával, akkor is mi sülhet ki belőle? Milyen dalokat lehet hitelesen előadni? Mert nyilván ezek a szökdécselős szerelmeskedések már nem játszanak.”

ZENE

Végső Zoltán a most negyvenéves a LiveAidről írt.

„A LiveAid alig tudott érzékelhető segítséget nyújtani, nincsenek biztos információk arról – bár megpróbálták koordinálni –, a segélyek hová és milyen formában érkeztek meg. A pesszimistább vélemények szerint a Mengisztu-rezsim fegyverkezésre és saját céljaira költötte, valamint a megmentett életek legalább ugyanannyi más ember halálát is jelentették. Az optimistább narratíva szerint bőven sikerült eredményeket elérni, amihez némi iróniával hozzátehetjük: főleg a zeneipar számára.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu