„Ugyanazt tette, amit mondott, és azt mondta, amit tett”

Az irodalomtankönyvekben bármelyik korosztály találkozhatott az Ady-értelmező Király István nevével. Az irodalmár azonban kultúrpolitikus és 1971-től 1985-ig országgyűlési képviselő is volt. Lányai lakásfelújítás közben egy szekrény mélyén harmincegynéhány füzetre bukkantak, benne édesapjuk 1956-tól élethosszig vezetett naplójával. Afféle „Isteni színjátéka” a Kádár-kornak a kötetben és e-könyvben is megjelenő feljegyzéssorozat. Mindenki feltűnik benne, akinek valamiképp hatása volt az akkori társadalom alakulására. Mindezek mellett a naplóíró habitusáról is beszélgetünk gyermekével, Király Júliával, aki ugyancsak ismert személyiség: 2007 és 2013 között a Magyar Nemzeti Bank alelnöke volt.

– Fogalmuk sem volt róla nővérével, hogy édesapjuk naplót vezet?

– Az utolsó években tudtunk róla, a meglepetés az volt, hogy milyen régóta készültek a feljegyzései. Az 1970–80-as évekbeli jegyzeteket egész biztosan a tervezett önéletrajzához szánta alapanyagnak; azokat az eseményeket örökítette meg, amelyekre később vissza akart térni. De az 1956 szeptemberétől 1971-ig tartó rész létezéséről korábban fogalmam sem volt. Nem is tudom, hogy ki tette el ezeket. Sok a kihagyás bennük, rendszertelenebbek.

– Nekem is föltűnt, hogy például 1956 októberéről, novemberéről egyetlen sorral sem emlékezik meg. Vajon miért?

– Akkoriban sokan rajta is bosszút akartak állni vélt vagy valós sérelmeikért: menekülnie kellett. Keresték a lakásán és másutt is, hogy mint dogmatikus rákosistával leszámoljanak vele. Érthető, hogy nem a naplóírás volt a legfőbb gondja ebben a számára minden szempontból megrázó periódusban. Bár egyértelműen ellenforradalomnak tartotta ’56-ot, ez a Naplóból is kiderült, például a Nagy Imre újratemetéséről írt bejegyzésekből, a szovjet bevonulást és az ország elfoglalását nem tudta megemészteni; kudarcként élte meg.

– Milyen volt otthon, apaként a külvilágban kultúrpolitikai tevékenységet folytató közéleti személyiség?

– Hosszú hezitálás után azért döntöttünk a Napló közzététele mellett, mert semmi meglepetést nem tartalmazott. Gondolom, az olvasóknak sem fog. Apánk ugyanazt mondta magának, amit másoknak mondott. Ugyanazt tette, amit mondott, és azt mondta, amit tett. Semmi ellentmondás nincs a szavai, tettei és gondolatai között. Hites ember volt. A vallást cserélte fel az emberiség haladásába vetett hittel. Meggyőződése szerint a munka, a teljesítmény önmagában nem biztosít teljes életet, ha nincs mellette egy olyan ügy, amit vállalni kell, és küzdenie érte. Számára ez az „alvégek” ügye volt, ahogy fogalmazta, a nincsteleneké, a szegény országoké. Ő úgy látta, ezek érdekét a szocializmus, illetve a marxista–leninista gondolatkör képviseli a legjobban. Meg lehet kérdőjelezni ezt, de azt nem, hogy koherens és sokak számára elfogadható gondolatrendszer volt az övé.

– Hogy fért bele a családi békébe, hogy otthon politikai nézetek miatt nemegyszer vitatkoztak, amint az kitűnik a feljegyzésekből?

– Elvi kérlelhetetlenség és magatartásbeli tolerancia volt a vezérelve időskori megfogalmazása szerint. A hittérítő pap szenvedélyességével próbálta beláttatni környezetével a maga képviselte nézet helyességét, de elfogadta, ha a többiek másként vélekedtek. Vitapartnerei, még az őt nem kedvelő emberek is elismerték, hogy mindig kíváncsi volt a másik véleményére, meghallgatta, elgondolkodott róla. Az én életem például egészen más vonalon haladt, mint az övé. Még a KISZ-ből is kimaradtam; 1976-ban az alapszervezetünk kollektíve lépett ki. Élete végéig igyekezett meggyőzni, hogy fel kell vállalni az általa képviselt ügyet. De soha nem erőszakoskodott. Permanens vitáink bennünket sem akadályoztak meg abban, hogy emberileg nagyon közel legyünk egymáshoz.

– Nehéz elképzelni édesapjáról, amit 1989-es életműinterjújában mondott, hogy egyetemistaként kettős életet élt, belevetette magát az éjszakába, lóversenybe, hazárdjátékba, prostituáltakkal való kapcsolatokba. Visszatekintve erről is vallott a Naplójában?

– Életének három korszakát emlegette: a gyerek- és fiatalkorát, amikor a református vallásban felnevelkedve Istenben hitt, utána jött a „sötétség kora”, amikor az istenhitet elvetve az éjszaka mélyén, a „legalsó bugyrokig” jutva élte végig az egyetemi éveit, miközben kiváló eredménnyel végezte az Eötvös Collegiumot. A harmadik a választás kora, amikor újraolvasta a marxizmust, és már nem a XIX. századi, meghaladott eszmét látta benne, hanem megérezte, ez az, amire fölteheti az életét. El lehet gondolkodni, hogy később miért nem lépett tovább. Sokat töprengek ezen azóta is.

– Figyelemreméltó mondata, hogy „A jellem nevelése talán sehol sem olyan fontos, mint ha az ember hatalmon van”. A mindennapokban követte ezt az elvet?

– A Naplóban többször visszatérő gondolat, hogy miként lehet a jellemet nagyon szigorú, morális kritériumok mentén fejleszteni. Az egyik szerkesztő ezért akarta egy ideig A felépített ember címet adni a kötetnek, amely tényleges fejlődéstörténet. Megmutatja, hogy harcos, agresszív fiatal akarnokból hogyan lesz bölcs, empatikus, Kosztolányit magáénak valló, toleráns ember és tudós.

– Volt olyan része a Naplónak, amelyet megrendüléssel olvasott?

– Az utolsó száz-százötven oldal megrázott. Talán szentségtörés nélkül Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójához tudnám hasonlítani. Döbbenetesen ugyanazok a fordulatok köszönnek vissza. Mindketten Susan Sontagot olvasták, ugyanúgy, egyfajta bölcs belenyugvással élték meg az élet végét, és egyformán szenvedtek a beteg emberi méltóságtól való megfosztásától. Apámban mindvégig megmaradt a természetközelség, többször Arany János Sejtelem című versét idézi: „Életem hatvanhatodik évébe’ / Köt engem a jó Isten kévébe, / Betakarít régi rakott csűrébe, / Vet helyemre más gabonát cserébe.” És még a halál árnyékában is azért az ügyért viaskodott, amelyre feltette az életét. Az utolsó megjelent írása a régi irodalmi hagyomány szerinti episztola. Ebben megfogalmazta: miközben látja, hogy omlik össze körülötte minden, amiben hitt, meggyőződése, hogy az ügy mégsem hal meg. Nagyon furcsa a mai filozófiai viták tükrében olvasni az ő komoly és meggyőző érvelését a történelemről, mint folyamatos fejlődéstörténetről. Jó lenne, ha a rendszerváltás előtti korra is végre pre- és utókoncepciók nélkül tudnánk nézni. nézni.

Mátraházi Zsuzsa

Király István: Napló 1956-1989
Tények és Tanúk sorozat
Szerkesztette Soltész Márton
Magvető Kiadó, 1080 oldal, ára 9990 Ft

Az interjú rövidebb változata a Könyvhét 2017/1. számában jelent meg.