A Gólyák a Hortobágyon című Juhász Ferenc-költemény így indul: „Nem tudom hogyan kezdjem el ezt a verset! Csak azt tudom, / hogy minden első verssort megírni nehéz, és azt is tudom, hogy / minden vers befejező sorát megírni még nehezebb. Ülök egy kopott, / öreg parasztszekéren, ülök a szekéroldalakra fektetett deszkahíd- / ülésen, köröttem látható társaim és színesen, mint egy virágoskert / a csak-nekem-láthatóak és megy a szekér…”

Ezt a hortobágyi utat az öreg parasztszekéren együtt tettük meg, a „látható társak” egyike én voltam. Abban az esztendőben, 2009-ben Juhász Ferencet hívták díszvendégnek a debreceniek az ünnepi könyvhét megnyitójára. Néhányan, budapestiek és helybeliek, ott lehettünk a közelében. A felejthetetlen hortobágyi kirándulást, a napfényes délutáni csönd mozgékony végtelenségét ajándékba kaptuk, mint egy hirtelen fellapozódó regényt. Együtt rázkódtunk egyik pusztai állomásról a másikra: Juhász Ferenc, a felesége, Aczél Géza költő, jómagam, s még ketten-hárman azon a kocsin, a többiek a másikon, harmadikon. Találkoztunk negyedik, ötödik szekérrel, emberi csoportokkal, állati nyájakkal, növényi társulásokkal, mégis mintha mindnyájan egyedül lettünk volna a messzire tekintés és a befelé nézés burok-békéjében.

A hortobágyi emléket feldolgozó és szárnyasan kiterjesztő Juhász-mű egy évvel később A gyermekkor csontváza kötetbe került be. S éppen könyvtáram e könyve nincs ellátva Juhász-dedikációval. A véletlen úgy akarta, hogy ez a kötet nem került lecsavart kupakú töltőtolla elé.

Kárpótlást Juhász Ferenc más kézjegyei jelentenek. A Mit akart József Attila? című téma-tallózó verseskötete mindössze háromszáz példányban látott napvilágot (ebből száz számozott példány az ő számára), Balatonfüreden, a Tempevölgy Könyvek 4. darabjaként, meglepetésül, „amikor a költő Balatonfüreden az ünnepi könyvhét díszvendége volt”. A kötet, elsősorban ajándék jellegéből következően, nélkülözi az ármegjelölést. Kereken száz oldal terjedelmű, borítóját Hegyeshalmi László József Attila-illusztrációja ékesíti. A József Attila-i ihletéshez, a nagy előd megidézéséhez kapcsolható Juhász-alkotások szerepelnek benne.

Erre a másik díszvendégségre is elkísérhettem Juhász Ferencet. Irodalom- és könyvszerető közönség népes nyilvánossága előtt kérdezhettem József Attila-élményéről. Szuggesztív felolvasása a jelenlevőket megindító-megmosolyogtató Ady-parafrázissal kezdődött. Fájós lábára, akkori nehéz mozgására utalva mondta: „…nézd, Uram, nincs nekem lábam, / Csak térdem van, csak térdem”. Ülve maradt. S aztán ragadott magával mindenkit a lírikusi emlékezés, vers-recitálás sűrűjébe.

A kötetbe ezt írta emlékül: „Tarján Tamásnak / mély baráti szeretettel / és emberi hűséggel / Juhász Ferenc / 2011 Június 3. / Balatonfüred.”. Alig tér le a dedikálás-konvenciók egyik útjáról, mégis szívmelengető az emlékek fényében a legkevésbé sem formálisnak ható „emberi hűség” szószerkezet. Kiváltság, melyet egy könyvoldal, egy esemény emléke őriz számomra.

Más Juhász-dedikációim is arra engednek következtetni: kulcsszónak tekinti és a miénkhez hasonló távoli barátságok esetében is tartalmasan írja le a szeretet szavait. Óda a repüléshez című 1953-as könyvét, a már Kossuth-díjas poéta korai (de összességében hatodik), nem épp szépségével hivalkodó, szürke uniformisos kötetet 1997 novemberében antikváriumban vásároltam 200 forintért, s a hetvenedik születésnapja alkalmából készített, ötrészes rádiós beszélgetéssorozat felvételekor került bele a pár szó: „Tarján Tamásnak / mély szeretettel, öleléssel / Juhász Ferenc. / 1998 Május 7.”. A kifakult 1953-as könyvlap (a Szépirodalmi Kiadó fáklyás logójával) szinte rácsodálkozik a negyvenöt évvel későbbi – történetesen golyóstoll- – kézírás szép vonalvezetésére, Juhász gyöngy-betűvetésére. A bibliofil kivitelű, 1954-es A tékozló országba (150-ért adta az antikvárium) nem is mertem dedikációt kérni, nehogy összecsattanjon múlt és jelen, a nyomtatott és a kézzel írt betű. (A 2008-as Pacsirta a szívben, mely szintén egy „szeretet”-bejegyzéssel áll polcomon, a teljes művet látni engedni a kézírás hasonmásában is.)

A Juhász Ferenc-dedikációk a megőrzés öröme mellett adósságaimra, elszalasztásokra is figyelmeztetnek. Munkásságát úgy ismertem meg közelebbről, hogy 1966-ban, egyetemi előkészítőn Lőrincz Jenő, a fiatal nyelvész tervbe vette A tékozló ország költői szótárának létrehozását. A cédulázást ügyetlenkedő kézzel mi, reménybeli bölcsészek kezdtük el, öten-hatan. A hatalmas époszanyag minden szavát külön cédulára kellett (volna) vinni, mindegyik alá odaírva teljes – általában egy óriásmolekula-szakasznyi – szövegkörnyezetét. Még bajnoki kosárlabda-mérkőzéseinken is, míg a cserepadon vártam bevetésre, e munkával igyekeztem előbbre jutni, buzgón másolva, fél szemmel a meccset követve. Sajnos nem jutottunk messzire: a tennivaló monumentalitása legyűrt minket. (Igaz, Lőrincztől mégis kaptam elismerésül egy valódi szótárat: orosz–szuahéli kisszótárat, amelyből nem volt nehéz megtanulni ezer szót szuahéli nyelven. Sok hasznát nem vettem.)

A rádiós beszélgetéssorozatból sem lett önálló interjúkönyv, noha a hasonló vállalkozások egyike-másika, kiváló írótársak ötször egyórás faggatása eljutott ebbe a fázisba. Ugyancsak megfeneklett a szándék 2003-ban, hogy folytassuk az 1998-as beszélgetéseket, immár a hetvenötödik születésnap alkalmából.

Kevéssel karácsony előtt lapozgatom Juhász könyveit, krónikázom dedikációit. Természetes, hogy a balatonfüredi kiadású kötet a Karácsonyi ének József Attila sírjánál című versre nyílik rá, a nagy Juhász-mű, a József Attila sírja kísérő fohászára: „Mint páncél-vértet fölveszem / elszakadt halott-inged. / Halál ellen haláloddal / védem meg a hitünket. // Állok a tél üveg-vértű / lovai közt keményen, / jég-lándzsák, kristály-lovasok / oltanák ki vad lényem. // És mint jégtövis-koronát, / izzó arany-abroncsom: / a fejemre-font éjszakát, / a csillagos űrt hordom”.

Tarján Tamás