Janne Teller Semmi című könyve provokatív: kérdésekkel bombázza az olvasót, állásfoglalásra, gondolkodásra készteti. Az élet értelmét kereső fiatalok és szüleik világa között azonban óriási a szakadék. Generációs különbségekről, elfogadásról és befogadhatóságról beszélt az interjúban a regény dán szerzője.

Mi volt a könyv ihlető ötlete?

Minden egy különös belső hanggal kezdődött, a könyv első négy sora visszahangzott a fejemben. A hanghoz egy 14 éves fiú képe kapcsolódott, így született meg Pierre Anthon. Ezt követően már csak arra a kérdésre kellett válaszolnom, miként reagálnak minderre a barátai. Azt találtam ki, mi lenne, ha be akarnák bizonyítani Pierre-nek, hogy nincs igaza. Minden egyéb a szöveg írása közben alakult.

Amikor írok, mindig valamelyik szereplő helyébe képzelem magam, megpróbálom meglátni, hogy az adott karakter mit tenne különböző helyzetekben. Bármennyire is szeretném szerzőként másfelé kanyarítani a történetet, ha az általam kitalált szereplő jelleme nem engedi, nem tehetem meg. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen őrületes dolgokat gyűjtöttek össze a regény szereplői, ugyanígy a történet hátborzongató fordulatai is váratlanul értek. De ha már belekezdtem, nem volt visszaút... Pierre Anthon és a többiek bőrébe bújva hamarosan azt éreztem, hogy segítségükkel én is elkezdtem válaszokat adni arra a kérdésre: mi az élet értelme?

12 évvel ezelőtt írta a Semmi t. Azóta a fiatalok világa nagyon megváltozott. Ha ma írná meg a történetet, másmilyen stílusban tenné?

Ezt nehéz lenne megmondani, igazából nem is tudom elképzelni, hogy másként írnám ma, mint amilyen végül lett. Úgy érzem sikerült megtalálnom a megfelelő stílust. Még ha első pillantásra valóságosnak tűnik is, a könyv egész világa valahogy meseszerű, népmesei. Lehet, hogy első olvasásra nem feltűnő, de sem a tinédzserek, sem a felnőttek nem beszélnek olyan nyelven, amelyen a narrátor beszél. Magán a történeten sem változtatnék. A szereplők alapvető vonásai és a felvetődő létkérdések annyira univerzálisak, hogy ezeken az eltelt évek mit sem változtatnak.

A könyv szereplőinek kapcsolata a szüleikkel nem tűnik harmonikusnak. Mintha a szülők nem foglalkoznánk a gyerekeikkel. Lehetséges, hogy korunkban ennyire rosszul működik a család rendszere?

Igyekeztem a valóságos helyzetet bemutatni. A történet nem egy nagyvárosban játszódik, hanem vidéken, ahol a gyerekek délutánjaikat szabadon tölthetik. A regényben a gyerekek hazamennek ebédelni, megcsinálják a leckéjüket, a szülőknek fel sem tűnik, hogy valami nincs rendben. Sok felnőtt bizonygatja nekem, hogy az ő gyerekeik biztosan nem csinálhatnánk olyan dolgokat, amik a könyvben előfordulnak, hiszen rajtuk tartják a szemüket. Aztán beszélgetek gyerekekkel is, megkérdezem tőlük, hogy vajon előfordulhatnának velük ilyen dolgok szüleik és tanáraik tudta nélkül ‒ minden esetben határozott igen a válaszuk.

A könyvben szereplő felnőttek az üres külsőségek rabjai, fel sem vetődik bennük, hogy alapvető létkérdésekről gondolkodjanak. Egyedül a konformitást tudják értékként átadni a gyerekeiknek. Napjaink piacvezérlete világában minden csak a versenyről szól, nemcsak az üzleti tranzakciók, hanem az emberi kapcsolatok is. A könyvbeli gyerekek ugyanakkor tudják, hogy mindez nem elég, nem ezek az igazán fontos értékek. Vállalják ezt annak ellenére, hogy így Pierre Anthonhoz hasonlóan maguk is a megszokott kereteken kívül kerülnek. Úgy döntenek, hogy maguk járnak utána az élet értelmének.

Korunk társadalma - ami valójában az én generációmat, a szülők generációját jelenti ‒ az életet versenyé redukálta, ahol le kell győznöd a másikat, hogy te lehess az első. Ám mindez legalább annyira felületes, mint amennyire értelmetlen. Ne csodálkozzunk hát azon, ha a fiatalok maguk próbálják megkeresni az élet igazi értelmét...

Mit válaszolt volna a 14 éves Janne Teller a fán ücsörgő Pierre Anthonnak?

Valószínűleg én is felmásztam volna a szilvafára, leültem volna az egyik ágra, és azt mondtam volna Pierre-nek: „Rendben. Igazad van. És akkor most mihez kezdjünk mindezzel?" És még az is lehet, hogy rájöttünk volna arra, amire én csak később jöttem rá: Pierre Anthonnak csak akkor van igaza, ha az életet egy magasabb perspektívából szemléljük, ahonnan nagyobb léptékben látunk mindent: a Föld 4,6 milliárd éves és az ember jó, ha 100 évig él. Az életen így tényleg nem érdemes sokat rágódni... Ha viszont egy rövidebb periódust, 50-100 évet nézünk, akkor máris értelmet nyer az életünk. Szóval ma ezt mondanám Pierre-nek: „Igen, ha a nagy egészet nézzük, igazad van. De jobban tesszük, ha közelebbre fókuszálunk, hiszen az élet egy csodálatos ajándék, mindegy, hogy tudjuk vagy nem, miért kaptuk."

Meglepte a könyv sikere?

Minden, ami a könyvvel történt óriási meglepetés volt számomra. Felnőtteknek szóló könyveket írok, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ifjúsági regény kerül ki a kezeim közül. Teljesen megdöbbentem azon az ellenálláson, amit a könyvvel szemben tapasztaltam: sokkoló volt számomra, hogy néhány nyugat-európai országban betiltották, nem a nyelvezete, a szexuális utalások vagy az erőszakos tartalom miatt, azok a kérdések nem tetszettek, amiket megfogalmaz. Kérdések, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy léteznek, még akkor is, ha azokat nem úgy tesszük fel, mint ahogy Pierre Anthon tette. Most, 12 évvel a megjelenés után legalább annyira meglepő számomra, hogy a könyv ilyen nagy karriert fut be, ilyen népszerű. Szerencsére ez utóbbi pozitív meglepetés.

Használják a könyvet iskolákban, készült hozzá módszertani segédanyag?

Annak ellenére, hogy Dániában és Norvégia nyugati részében korábban tiltott olvasmány volt a könyv, mára szép lassan a tanterv részévé vált, az egyik leggyakrabban használt könyv a dán középiskolákban. A többi skandináv országban és Németországban, sőt Kolumbiában is a tananyagba került, még egyetemeken is foglalkoznak vele. Dán és német nyelven pedagógiai segédanyag is hozzáférhető. Dániában ráadásul olyan segédlet is készült, ami ahhoz ad ötleteket, hogyan lehet a fiatalok hittanoktatásában használni a könyvet.

Mi volt a kedvenc könyve fiatal korában?

Nem egy, hanem rengeteg volt. Imádtam a könyveket! Camus Közöny e volt a legnagyobb hatással volt rám kamaszéveimben.

Mit gondol, mi az élet értelme?

Úgy élni, hogy adottságainkat a legjobban kihasználjuk, ami azt is jelenti, hogy mindenki lehetőségei szerint járuljon hozzá, hogy egy jobb világban élhessünk.

Pompor Zoltán

Janne Teller: Semmi

Scolar Kiadó, 172 oldal, 2495 Ft