Nincs egy éve, hogy a Petri György-díjátadón, mint a jutalmazott író olvasta fel egyik novelláját – mindez a munkájáról árulkodik, akárcsak a Móricz Zsigmond ösztöndíj. Az elsőkönyves szerzővel beszélgettünk az Évszakhoz képest hűvösebb kötete kapcsán.

– Hogyan éled meg az írói szerepvállalást?

– Nagyon sokáig hezitáltam, hogy írónak nevezzem magam. Mikortól számít valaki írónak? Ha megjelenik a szövege egy folyóiratban, vagy megjelenik az első könyve? A második, harmadik? Aztán elengedtem ezt, hogy most író vagyok-e már, vagy még csak majdnem író. A napom, a gondolataim nagy részét az teszi ki, hogy írok, vagy újraolvasok, szerkesztek. Ettől író vagyok?

– Remélem, hogy ez költői kérdés! Milyen érzések keringenek benned a megjelenés küszöbén állva?

– Kíváncsi vagyok, és természetesen nagyon izgatott. Érdekes belegondolni, hogy a kötet megjelenik, és az emberek elolvassák. Banálisan hangzik, de nagyon érdekes látni a szövegek „önállósodását”. Hogy talán éppen most olvassa valaki az egyik novellámat, ami megjelent egy folyóiratban. Vagy talán fél órája olvasta, miközben én a buszon ültem, vagy kávét csináltam. Most még nagyon új, hogy egyre több emberhez jutnak el a szövegeim.

– Mint mondtad, az Évszakhoz képest hűvösebb című kötetben felsorakoztatott munkákat korábban más folyóiratokban is olvashattuk. Mióta tervezted a csokor összeállítást?

– Nem úgy írtam a novellákat, hogy azokból majd később kötet lesz, nem volt a fejemben tudatos koncepció. Inkább az történt, hogy amikor már több szövegem is elkészült, észrevettem, hogy kapcsolódnak egymáshoz, némelyek jobban, mások kevésbé, de mégiscsak összetartoznak. Ilyen volt például, hogy a novellákban lévő karakterek mind szorongó típusok, kicsit kényszeresek, magányosak. Érdekelt, hogyan lehet a szövegben visszaadni egy ilyen ember gondolatait, hogyan lehet érzékelhetővé, megfoghatóvá tenni az állapotot.

– Az első megjelent kötet mindig egyfajta válaszút. Esetedben merre halad ez az ösvény: folytatod a munkát és szárnyalsz, vagy most inkább csak sodródsz az árral?

– Nem erőltetek semmit, pihenek is, sodródom is, és szerencsére írok is. Az, hogy mennyire lesz más az, amit most csinálok, mennyire lesz új, még nekem is kérdés.

– Szeretném kiemelni az emberi kapcsolatok mélységét. A sokadik novella után egyértelművé teszi a kötet, hogy milyen felszínesen látjuk a családtagok, párok, munkatársak egymáshoz való viszonyát. Milyen mértékben táplálkoztál a környezetedből?

– Teljes mértékben, még ha csak egyetlen mondat vagy mozdulat alapul olyasmin, ami a való életben elhangzott, esetleg megtörtént. Amióta megjelennek a szövegeim, a környezetemben nagyon sokan szeretnének elmesélni nekem sztorikat. Mi történt velük, mi az ő ötletük, amit nem akarnak, vagy azt hiszik, nem tudnának megírni, és ezeket nekem adják. Ennek alapján érdekes megfigyelni, ki mit tart jó történetnek. De engem az egyszerű történések érdekelnek, amit senki sem akar elmesélni, nem is figyel fel rá, mégis nagyon mélyen szól róla. A novelláimban látszólag nem történik semmi érdekes. Egy nő dobozolja az elhunyt apja holmiját, egy lány elmegy fogkefét vásárolni, vagy az unoka elkíséri a nagyanyját az orvoshoz, és ennyi, semmi eget rengető. Közben mégis megmozdul valami. Szeretek jó közelről rátekinteni a dolgokra, ezt szeretem az írásban, az irodalomban, mindig rámutat valamire, amihez eddig nem voltam elég közel.

– A válás peremén küzdő szülők, Magyarországon elhelyezkedett külföldi munkavállalók nehéz helyzete, alkoholista apa, cserbenhagyott nő, és még hosszasan sorolhatnám a főhősök címkéit. De kikről írsz valójában? Magadról, rólam, az olvasóról, szerkesztőről, stb.?

– Mindannyiunkról, remélem.

– Melyik történet áll hozzád a legközelebb?

Van, amivel különösen sok időt töltöttem, bár meg kell hagyni, hogy egyébként is molyolós vagyok, sokáig dolgozom egy-egy szövegen. A novella nekem állandó önreflexió és önkontroll olyan értelemben, hogy nagyon kell figyelni a tömörségre. Ez persze közhely, de attól még nagyon igaz, és nálam különösen. Sokat tudok beszélni egy dologról, ezért koncentrálnom kell a szövegre, hogy az ne beszéljen túl semmit, legfeljebb akkor, amikor megkívánja az adott karakter. A Negyvenből negyven című novellában például egy nagymama meséli az unokájának, hogyan csalta meg a nagypapa, mindezt úgy, ahogy egy vasárnapi ebédkor szoktak sztorizni  a nagyszülők a régi időkről. Itt például kicsit muszáj volt túlbeszélni. Viszont a legtöbb időt talán a kötet utolsó novellájával, a Családi anamnézissel töltöttem. Ott egy huszonéves lány az elbeszélő, aki kényszeresen jár szűrővizsgálatokra, hiszen annyira fél a betegségektől. De sokszor nehéz eltalálni, hogy ez a kényszeres állapot jól érződjön a szövegben, és ezen sokáig dolgoztam.

– Milyen terveket szősz a jövőre nézve?

– A novella az én világom. Nekem nagyon nagy kihívást, és rengeteg lehetőséget jelent ez a műfaj, ezért most is főleg rövidprózákat írok. Próbálom megtartani azt a sajátosságot, ami jellemző a szövegeimre, és közben valami újat is csinálni. Azt hiszem, ezt a legnehezebb eltalálni.

Vermes Nikolett
Fotó: Baranyai Dóri

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb
Magvető Kiadó, 136 oldal, 2999 Ft