Nem túlzás: Muhsin Ertuğrul (1892-1979) a modern török színház és a török filmművészet egyszemélyes megteremtője, mondhatnánk mindenese volt, színész, rendező, tanár, kritikus, fordító és színdarab- és színházi szakíró, de ha kell, sminkes, díszletező, kellékes vagy bármi más is.

Gyermekkorában a hagyományos török népi színjátszás, a meddah-, ortaoyunu- és Karagöz-előadások bűvölik el. Titokban lép fel egy mindössze egymondatos szereppel, de amikor ez kiderül, és a család vagy színház dilemmája elé állítják, habozás nélkül az utóbbit − és a súlyos megélhetési gondokat választja. Tizenhat éves, amikor a saját lábára áll, s ettől kezdve az akkor még csak gyermekcipőben járó törökországi színjátszásnak szenteli életét. Egy sor elsőség fűződik a nevéhez:

1909-ben az első törökországi Othellóban még súgó; az első Hamletben azonban már megkapja Láertész szerepét. A vívójelenetben megsérül az arca, de a nagy izgalomban észre sem veszi... Miután a társulat a kellő érdeklődés hiányában feloszlik, 1911-ben Párizsba megy színházat látni. Ez után történhetik meg, hogy

1914-ben részt vesz az első török színházi intézmény, a Darülbedayi ('a szépségek háza', mai kifejezéssel színházművészeti konzervatórium) − a későbbi Városi Színházak elődje − megalakításában. A Hamlet egy részletével egyrészt felvételizik, hogy színészmesterséget tanuljon, másrészt azonban már órákat is ad a tragédiajátszásról;

1915. január 20-án tartják az első nyilvános premiert. A francia Emile Fabre Gyenge alapokon című színművének főszerepét − nagy sikerrel − Muhsin Ertuğrul alakítja. Nehéz évek következnek az országra is: tart az I. világháború, majd megindul a trianonihoz hasonló területveszteséget okozó sèvres-i béke megváltoztatásért a felszabadító háború. Ezzel párhuzamosan vívja hosszú, nehéz küzdelmét azért, hogy muszlim nők színpadra léphessenek. A Temaşa című folyóirat

1918. november 30-i száma számol be arról, hogy „… öt-tíz török leány iratkozott be a Darülbedayiba”. Sok izgalom és nagy reménységek után Afife színpadra lépése zajos sikert arat, ugyanakkor óriási botrányt okoz… Közben Muhsin Ertuğrul az

1918-21-es években újabb szakmai tanulmányokat folytat a szövetséges Németországban. Így ismerkedik meg Berlinben − először ugyan színészként, de már huszonöt évesen rendezőként is − a filmkészítéssel. (Fiatal színészpalánták kopogtatnak szerepért az ajtaján, többek között egy ágrólszakadt magyar menekült: Lugosi Béla. Muhsin fantáziát lát a fiatalemberben, aki már filmezett Budapesten, és főszerepet ad neki. Egyikük sem sejtette akkor, Hollywood világhírű Drakulája válik majd belőle…) Itt fundálják ki egy ifjú török üzletemberrel az „Isztambulfilm” nevű céget, és debütálnak a Sámson önmaga gyilkosa című filmmel, amelynek Muhsin a forgatókönyvírója, rendezője és főszereplője; s ugyanebben az időben készíti el az első török dokumentumfilmet is, Győzelmes út címmel, a török felszabadító háborúról. Hazatérése után az első isztambuli mozit, az 1908-ban megnyílt Ali Efendi filmszínházat működtető Seden-testvérek keresik fel azzal a javaslattal, hogy készítsenek filmet. Pénz, technikai felszerelés és szakemberek nélkül látnak munkához, de a Yeni İnci című folyóirat szerzője már a harmadik filmjüknél így lelkendezik: „… Az Egy tragikus szerelem Isztambulban és A Boszporusz rejtelmei még az első kísérletek voltak, de a Tűzing már mind a téma, mind a filmi feldolgozás szempontjából remekmű”.

(Ezután fedezte fel, és íratott forgatókönyvet az akkor még ifjú Nazım Hikmettel, akiből később a 20. századi török költészet kiemelkedő alakja vált. A Mümtaz Osman álnéven átadott Csicseriborsó-árus Horhor Aga című fekete-fehér film hozta el számukra és Törökország számára az első nemzetközi filmelismerést 1934. január 29-én, a II. Nemzetközi Velencei Filmfesztiválon.)

Mindeközben megszervezik az első országjáró turnét, aztán

1924-ben Muhsin Ertuğrul új társulatot szervez, kibéreli a Ferah Színházat, és hogy új darabokat vihessenek, színre különböző nyelvekből fordítanak, de közben Muhsin még arra is talál időt, hogy Skandináviában tanulmányozza a színházi életet. Stockholmban barátkozik össze Mauritz Stillerrel, a sikeres svéd rendezővel, aki aztán Greta Garbóval érkezik hozzá vendégségbe Isztambulba…

1925-ben Moszkvában is megnéz egy Hamlet-előadást. „Nem lehet nem csodálkozni az orosz Hamlet kiforrottságán!” − jegyzi meg. Szakmai hozzáértését látva meghívják a Goszkinóba rendezni. Eizenstein mellett kap a filmgyárban szobát. Első itt rendezett filmje, a Tamilla 10 000, a második, a Spartacus 200 000 aranyrubeles költségvetéssel készült el;

1927-ben a Darülbedayi főrendezőjeként elsőként a Hamletet viszi színre. „Muhsin Bey maga vállalta Hamlet szerepét. Ismét igen nehéz terhet vett magára, amikor három év eltelte után mély átéléssel, ugyanakkor a saját személyiségének határozottságát és erejét elrejtve ábrázolta Hamlet gyönge alakját” − írta a Hakimiyet-i Milliye című lap;

1928. november 8-tól elsőként tesz kísérletet arra, hogy színházában minden este fölmenjen a függöny (pedig a társulat egy része közben sikeres turnén vesz részt Egyiptomban). Ebben az évben jár Hollywoodban, Charlie Chaplin javaslatára nézi elbűvölten a kis Japán Színházban Micsuri Tomaja játékát, és követi ámulattal a színészek szájmozgását a New York fényei vetítésén. „Szinte színházban érzem magam!” − jegyzi meg csodálkozva, miután egy ideig csukott szemmel követte a filmet;

1931-ben ennek hatására forgatja az első török hangosfilmet. Ez az Isztambul utcái volt egyben az első koprodukciós film. Hang nélkül vették fel, majd Párizsban, az Espinay stúdiókban társították hozzá a hangot. Semiha Berksoy elénekelt benne egy dalt, ez okból az első török zenés filmnek is tekintik. A Csempészekkel, majd az Egy nemzet felébreddel folytatta Muhsin a megkezdett utat, s az utóbbi

1932-ben az első olyan film lett, amelynek már a hangosítása is Törökországban készült. Eközben sem lett hűtlen a színházhoz, sőt még a gyermekekre is gondolt:

1935-ben megtartotta az első előadást gyermekek számára, és a harmadik darab már olyan siker, hogy a jegyeket viszik, akár a cukrot. A következő évben már külön zenekart és balettcsoportot kellett létrehozni a Gyermekszínház számára, és a színészutánpótlás nevelése céljából, és

1936-ben elindultak az Állami Konzervatórium első osztályai is. Maga Muhsin is tartott órákat benne;

1941-ben feleségével két szakmai folyóiratot is indít Perde ('függöny'), illetve Sahne ('színpad') címmel. Isztambulban tehát már sokszínű színházi élet folyt, a főváros azonban a jelek szerint szintén Muhsinra várt. Ő hozta létre Ankara két emblematikus színházát:

1941-ben a Kis Színházat, 1948-ban pedig a Nagy Színházat;

1949-ben egy új címet is kapott: az Állami Színházak főigazgatójává nevezték ki.

Íme a száraz és nem is teljes lista azokról az elsőségekről, amelyek állandó lázas tevékenységek közepette telő életét meghatározták. 1950-ben aztán egy utolsó lépésre is sor került: Az Egy komisszár érkezett című darab felügyelő-szerepében utoljára lépett a világot jelentő deszkákra. Az újításoknak azonban mégsem lett vége:   1953-ban ő forgatta az első teljes színes filmet Törökországban − igaz, hattyúdal is lett: A szőnyegszövő lány volt az utolsó filmes munkája;

1954-ben Isztambulban megnyitja Kisszínházat, 1955-ben a Kamraszínházat. Az Isztambuli Városi Színházak főrendezőjeként (1958−1966) a hatalmas városban múlhatatlanul szükségessé vált szolgáltatásként a távolabbi negyedekben is színházakat létesít (Üsküdari Színház, Kadıköyi Színház, Zeytinburnui Színház), és megindítja Rumelihisarıban is a színházi előadásokat, ugyanakkor komoly szerepe volt abban is, hogy Izmirben és Bursában Állami Színház, Adanában Városi Színház jött létre. Ebben az időszakban, hatvannyolc évesen hetedik alkalommal vitte színre a Hamletet. Ez a rendezése százötven előadást ért meg;

1971-ben ő kapja meg legelőször az Állami Kulturális Díjat.

Nyolcvankét éves, amikor másodszor is elvállalja a Városi Színházak művészeti főigazgatói posztját. Erre a periódusra is esik két új színház, a gültepei és a bayrampaşai megnyitása (1974-75).

1949-től, a negyvenediktől fogva megünnepelték színpadra lépésének kerek évfordulóit. Még elutazott Izmirbe a 70. évforduló megünneplésére és az Égei Egyetem díszdoktori oklevelének átvételére, de ez az izgalom már túlságosan megviselte: hat nap múlva, 1979. április 29-én szívinfarktus következtében elhunyt.

Egy ilyen állandó munkával és újításokkal teli élet természetesen ellentéteket és vitákat is szült, még „kiátkozás”-ra is alkalmat adott. A kor kiváló drámaírója, Aldun Taner ez alkalomból kiváló jellemzést adott: „Szerintem Muhsin Ertuğrul kiátkozásának alapvető oka az, hogy visszafordíthatatlan helyzetet teremtett. Miközben az országban az alkotmányos monarchia a köztársaságnak, az Atatürk-korszak az İnönü-korszaknak, A Demokrata Párt korszak a május 27-i katonai puccsnak (1960), a koalíció az Igazság Pártnak adta át a helyét, miközben estig lerombolták, amit reggelig építettek, ez az ember fél évszázadon keresztül − nem nézve sem Istent, sem embert − hangyaszorgalommal dolgozott a színházért, és egy napon, akárha egy varázsló intésére Törökországot a Balkánon és a Közel-Keleten a legtöbb színházzal, színházi szakemberrel és nézővel rendelkező országgá tette...”

Tasnádi Edit

Ayşegül Çelik: A török Hamlet. Az ember, aki tudja, hogyan kell meghalni. Muhsin Ertuğrul élete.
Fordította: Akcal Réka. Shakespeare sírversét fordította Kodolányi Gyula. A jegyzeteket írta (Néhány gyakrabban előforduló név kiejtése és Szómagyarázatok) dr. Hóvári János. Álarcok sorozat
B/5 alak, keménytáblás, korabeli fotókkal illusztrált, ISBN 978 963 332 168 3 – 270 oldal, 3297 Ft