Honfitársaim azt pontosan tudják, hogy mi volt Rákosi Mátyás. Hitvány és gátlástalan diktátor, akasztófákhoz vezető koncepciós perek kiagyalója és bosszúszomjas irányítója. A szovjet megszállás árnyékában félve bimbódzó (de valójában esélytelen) magyar szabadság Sztálinhoz görcsösen igazodó sárba tiprója. És végül egy dicstelen korszak névadó figurája. A Feitl István által beidézett és ma is poénos korabeli viccek híven jelzik a pesti flaszter tűpontosságú humorát, amely kegyetlenül kipellengérezi „Rákosi pajtás” tébolyult zsarnokságát.

Ezért sem értettem elsőre, miért kell ezzel az elmebeteg alakkal még ma is foglalkoznunk. Hát nem írtak róla már eleget? De aztán ráeszméltem, hogy a szerző szándéka a teljes életút bemutatása. Honnan indult és milyen stádiumokon jutott oda, ahol a honi magyarok (sajnos) közelebbről is megismerkedhettek uralmával? A Politikatudományi Intézet nyugalmazott főigazgató-helyettese már az Előszóban készségesen elismeri: a téma népszerűtlen. A probléma kezelését ezért Feitl azzal a technikával próbálja megoldani, hogy az anyagot önmagával folytatott és a nagyon is szükséges távolságtartásra lehetőséget kínáló dialógusban tálalja az olvasók elé. Ez a meglehetősen nyomasztó olvasottak fogyasztását elősegítő feltétlenül értékelendő erőfeszítés.

A húsz fejezet a családi indulással, az iskolákkal kezdi a „Ki [is] volt”–kérdés vizsgálatát. A falusi (a bácskai Adáról) népes kereskedő családból származó Rosenfeld Mátyás különösen jó emlékezőtehetséggel megáldott (vagy a később elhatalmasodó fóbiái miatt elátkozott) kiváló tanuló volt. Apjával konfliktusos viszonyban állt, amelyben az anya és fiatalabb testvérei nyújtottak menedéket. A feleszmélése az elutasított apa 48-as függetlenségi alapállása felől a szocialista elkötelezettség felé mozdul el. Olyan lelkes fiatalember, akire az akkora már beérkezett vezetők hamar felfigyelnek. A család névváltoztatása (1904) okán hamarosan Rákosiként utazik, ismereteket és előnyös kapcsolatokat szerez. Az első világháborúban és a Tanácsköztársaság után több szorult helyzetből is talpraesetten kivágja magát. A Horthy-korszakban „aktivista” politikai magatartást tanúsít. Egy rendőrspicli besúgása nyomán letartóztatják, majd következnek a hosszú börtönévek a maguk kíméletlenségével és később különösen hasznossá váló konspirációs tapasztalataival. 1940. november 7-én az akkor 48 éves Rákosi azonban már a szovjet nép nagy vezére mellett állhat a mauzóleum dísztribünjén. A fegyházat átvészeli, már csak a titkosszolgálati szálakkal átszőtt szovjet valóságot kell át- és túlélnie. (Az 1938-ban „tisztogatás tárgyává” tett Kun Béla már nem feszíthet ott mellettük.)

Amikor 1945. január 30-án visszaérkezik Magyarországra Feitl szerint „még van benne türelem és együttműködési készség a koalíciós pártokkal.” De aztán következnek az egyre élvezetesebbnek érzett manipulációk, a választási csalások, a józan emberi mérték elvesztése, a pereknek álcázott politikai likvidálások (köztük 1949-ben a Mindszenty-per), továbbá a kompromittáló adatok gyűjtése a politikai ellenlábasokról (azaz szinte mindenkiről) és a személyi kultusz (lásd a 60. születésnap) tudatos táplálása. „Rákosi nagy élménye… hogy ő irányíthatja fondorlatokkal a politika alakulását… egy terepasztalon mozgatta az általa bábfigurának tartott embereket.” Feitl, miközben emlékeztet a teljhatalomban fürdő politikus küldetéstudatára, betegesen leplezett rettegéseire és megfelelési kényszereire – bármennyire is strapálta magát, a szovjet vezetők sokszor alaposan megalázták –, bőségesen idéz az önigazolásra törekvő emlékirataiból, de mentségeket keresve talán nem elég elszántan vitatkozik az ott szereplő önigazoló „visszaemlékezésekkel.” Az eszközeiben nem válogató Rákosi aljas húzásait illetően a jellem végletes torzulásait igyekszik hangsúlyozni.

Igencsak érdekesek a kötetnek Rákosi nemzeti elkötelezettségét, esetleges antiszemitizmusát és a Rajk-pert boncolgató fejezetei. Egyre többet tudunk meg a száműzetés éveiről, az intenzív levelezéséről és a kétségbeesett hazatérési kísérleteiről is, arról, hogy személye mind Kádár, mind pedig a szovjet vezetők számára egyre kellemetlenebbé válik. És ismét egy párhuzam: ugyanezt az 1956–1971 közötti időszakot tölti a diktátor kirakatpereinek egyik áldozata, Mindszenty bíboros a budapesti amerikai követség menedékében. Az 1956. július 26-a óta Szovjetunióban „gyógykezelésen tartózkodó” (valójában száműzött) Rákosi 1971 februárjában hal meg, a hercegprímás pedig szeptemberben távozhat a külképviseletről.

Számomra azonban a legtöbb újdonságot a „Zárszó helyett: Nyelv és karakter” című fejezet nyújtja. Az ötvenes évekre – a korábban ízes magyar nyelven kommunikáló – Rákosi már folyékonyan alkalmazza a hivatalos pártzsargont, azaz a fegyház és Moszkva után ismét sikeresen alkalmazkodik. Feitl ismerteti a különböző pszichológiai vizsgálatok megállapításait is. Pl. Bagdy Emőkétől azt, hogy az önmaga dicsfényében sütkérező önkényúrt „nem morális, hanem gyakorlati szempontok vezérlik. Van benne valami nőiesség, de ezt leplezi, sőt férfiasnak akar látszani. Érzelmeiben óvatos, gyanakvása fokozott, viszont önbecsapásra hajlamos, és hajlamos a bajokért másokat hibáztatni… A vicceket önmagára vonatkoztatja, és gúnynak vélve megtorolja.”

Ebben a fejezetben árulkodó grafológiai elemzéseket is találunk: „… zárkózott és bizalmatlan… érzéke van a valósághoz, egy mozzanat kivételével, önmaga minden érték mércéje. Ez a hatalomvágy…” Egy másik szakértő szerint „… ellentmondásos személyiség… narcisztikus figura, felértékeli önmagát, és vezetői ambíciókat táplál… álarcviselő, rejtőzködő személyiség…” Rákosi tehát tehetségesen színlel, finoman szólva „nem erőssége” az önkritika, jellemzően hárítja a felelősséget, a végletekig türelmetlen és az elveihez csökönyösen ragaszkodik. A faluról fokozatosan felkapaszkodó ember paranoiás: bizonyítási kényszer vezérli mindenkivel szemben, akikben csupán kiiktatandó riválist lát. „A félelem és ennek legyőzése politika előtti állapotot mutat… Interakciós dramaturgiája: taszító, távolító reakciót vált ki környezetéből, ennek kulcsingere szokatlanul alacsony termete, plusz a zsidó stigmatizáció, degenerált önpercepció, ezt igyekszik leplezni, alkalmazkodni és mindenáron győzni… (Lányi Gusztáv megállapításai.) „Ezek a vonások a totalitárius politikai rendszerben erősödnek fel.” – teszi hozzá Feitl István, aki viszont „belemagyarázásnak” véli „… hogy predesztináló testi adottságai lettek volna.”

Nem utolsósorban a fenti fejezet lényeglátó megállapításai, továbbá a Feitl István által ügyesen alkalmazott „öndialógus” okán, valamint a 28 érdekes (köztük fiatalkori fotó) miatt ajánlom a kötetet a magyar olvasók figyelmébe. Megtudhatják, „ki volt” az az önimádó akarnok, aki egy életidegen ideológia köntösében egy egész országon élte ki beteges hiúságát és „szadisztikus hajlamait”. Vajon hová fajult volna mindez, ha Sztálin nem hal meg 1953-ban?

Deák András Miklós

Feitl István: Ki volt Rákosi Mátyás?
Napvilág Kiadó, 292 oldal, 3200 Ft