De hiszen erre a kérdésre roppant egyszerű a felelet! A magyar nyelv kifejezetten nehéz, a szókincse egzotikus, és ráadásul valamilyen megfoghatatlanul romantikus módon magányos is. Legalábbis sokan ezt vallják még ma is! Az már nehezebbnek tűnő kérdés, hogy a borítón mit üzen a fenti felvetés betűinek színkódja? A rózsaszín és a sárga talán a magyar trikolor használatát kívánja tudatosan elkerülni? Netán a lelkesen nyelvészkedő amatőröket a magyarkodás értelmetlenségére figyelmezteti a szerző és Karcagi Klára szerkesztő? Kiderül, ha végiglapozzuk a kötetet.

Szóval milyen nyelv is a magyar? A nem nyelvkönyv, de nem is klasszikus kézikönyv, valamint az alapos, de sajnos csak magyar nyelvű ajánlott irodalom nem a fenti „panaszkodós” vagy éppen hivalkodóan „dicsekvős” irányba, hanem a szakkönyvek felé szeretné terelni a magyar nyelv iránt érdeklődő olvasókat. (Megjegyzem, hogy a jól tagolt ajánlott irodalom jegyzékébe egy-két angol vagy esetleg más nyelvű olvasnivaló is bekerülhetett volna.) Nádasdy azt ígéri, sőt hitelesen bizonyítja, hogy megéri a fáradtságot a tárgyban még jobban elmélyedniük. Ennek a bevezetője ez a 204 oldalas könyvecske. Olyan tudnivalókat tesz közzé jól emészthető, arányosan rövid fejezetekben, amiket az idegen nyelvek (hazánkban nem túlzottan sikeres) elsajátítása közben „hasznos lenne, ha tudnánk” saját magunkról. „Az idegennyelv-tanulás a legjobb eszköz az anyanyelv jobb megismeréséhez,” szögezi le a szerző. Sőt, ha külföldi ismerőseinkkel beszélgetünk a nyelvekről, a nyelvek tanulásáról/tudásáról, a szerző számos olyan alapvető nyelvi tényre hívja fel a figyelmünket – és oszlatja el a makacs tévhiteket – amiket német, francia, szlovák vagy román, brit vagy éppen olasz ismerőseinkkel is bátran megoszthatunk.

A könyv először „madártávlatból” szól nyelvünkről, majd a további öt fejezet a szerkezetét és a szókincsét, az eredetét és a változásait, továbbá az írás és a nyelv kapcsolatát veszi sorra. Olvashatunk arról, hogy a finnugor eredetű szavaink száma ma 700–1000 közé tehető. (Ezekhez természetesen hozzá kell még számítani a belőlük képzett, továbbá az összetett szavakat is.) Tisztázódik tehát a „gyök” és a „tő” fogalma közötti különbség is. (A gyök és a hozzáragasztott képző együttesen nevezhető tőnek.) De szó esik az agglutinációról, azaz a képzők, jelek és ragok szigorú sorrendben történő ragasztásáról, a magánhangzó-harmóniáról, a nyelvrokonságot bizonyító hangtörvényekről, valamint a nem semleges magyar mondatoknak az ige elé helyezett fókuszpontjáról is. Ezt a „topik–komment” kérdést érdemes lett volna néhány idegen nyelvvel összevetni, esetleg táblázatba foglalni, mivel az idegen nyelvek tanulása során számunkra sok gondot okoz. Azt is megtudjuk, hogy mi is az a „kompetencia”, illetve, hogy az igekötőink csak néhány száz éve jelentek meg. Talányosan csábítóak a fejezetek és az alfejezetek címei. A különböző nyelvekből vett számos példa és az azokat összefoglaló táblázatok pedig szemléletesen rendszerezik a szerző által színesen előadott (de a fülszöveg szerint nem általa kikutatott) tudnivalókat. Nádasdy egyszerű példákkal tesz tudományosan megalapozott megállapításokat. Jól kiolvasható például, hogy a tudomány mai állása szerint az uráli nyelvcsaládhoz tartozó finnugor nyelvet beszélők mintegy 3000 éve váltak el rokonaiktól – ez tehát az önálló magyar nyelv megszületésének első időszaka. A magyarul beszélők száma pedig ma 13 millióra tehető (ez a 40. helyre „elég” a világban, nem mintha ilyen versengés egyáltalán létezne). Közülük 12 millió él az európai kontinensen, azaz a beszélők számához mérten jelentősnek mondható a szórvány. Sajnos nagyon jól tudjuk, hogy mik ennek a történelmi okai. Ugyanakkor pontatlan a Nádasdy által használt 10 milliós adat az anyaország mai lélekszámáról. Ez 2011-ben volt igaz. A populációs óránk ma 9,7 millió főt mutat, mivel már 1981 óta természetes fogyásnak vagyunk a tanúi.

A szerző közérthető formában mond ki evidenciákat: a magyar ma nem veszélyeztetett és nem is kis nyelv. És semmivel sem értékesebb, mint bármely más nyelv. Ám ez nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy értékeljük azt, amit a szépségeinek érzünk. Fogadjuk el azt is, hogy az idegen elemek nem csúfítják, hanem gazdagítják a nyelvet. A magyar „más nyelvekből folyamatosan vett és vesz át szavakat. Inkább importőr, mint exportőr – miközben szerkezetét, finnugor, sőt uráli alapvonásait kitartóan őrzi.” Márpedig a szerkezetet és a szókincset illetően az előbbi a lényeges! Nádasdy egy másik lényeges állítása az, hogy „a nyelv nem romlik és nem javul, nem egyszerűsödik, és nem bonyolódik, nincsenek benne sem szükséges, sem fölösleges elemek.” A beszéd és az írás tekintetében is lássunk tisztán: az utóbbi a másodlagos, és „a helyesírás puszta konvenció.” A szerző a nyelv és a politika kapcsolatára is felhívja a figyelmet: „A faji megkülönböztetés (rasszizmus), a nemzetiségi rangsorolás (etnicizmus) és a nyelvi diszkrimináció (lingvicizmus) közös tőről fakadnak.”

Nádasdy Ádám, kiválóan érvelő idegenvezetőként, magas fokú ismeretterjesztést végez, amolyan missziót teljesít. Józan és elfogulatlan érvelése mellett nem mulasztja el, hogy társadalmi-politikai kérdésekre is következetesen kitérjen. Mélyen bevésődött téves beidegződéseket old fel, de igen bölcsen nem törekszik a teljességre. Olyan ízelítőt szolgál fel, ami minden olvasónak farkasétvágyat csinál a további kutakodásra. A játékos nyelvezetű, a kérdés–felelet módszerre épülő útikalauzt, amely úgy nyelvészkedik, hogy nem nyelvészetet (lingvisztika) szeretne oktatni, minden magyar, különösen a lelkes, de gyakran tévúton járó amatőrök, továbbá minden magyarul tudó olvasó számára szívből ajánlom. Bárhol is lapozzák fel, nagy élvezettel fognak izgalmas felfedezéseket tenni benne. Ebben az eligazodásban – a hasznos kereszthivatkozások mellett – egy részletes Tárgymutató elhelyezése azért sokat segített volna. A közreadott meglátásait és értékeit tekintve, ez a mesterien összeállított nyelvi kalauz azonban egyáltalán nem „kicsi”!

Deák András Miklós

Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar?
Corvina Kiadó, 204 oldal, 2990 Ft

Nádasdy Ádámot könyvéről kérdezte Jolsvai Júlia, az interjú megjelent a Könyvhét honlapján