Most, hogy már megírtam Görgey Artúrról a drámámat és születésének kétszázadik évfordulója évében összeállítottam egy rendhagyó könyvet, megnyugodtam – mondja Görgey Gábor író, akivel dédapja testvéréről, az 1848-49-es szabadságharc fővezéréről szóló kötetének megjelenése alkalmából beszélgettünk.

– A Szépmíves Kiadó által közreadott munkában (Görgey: Görgey) újra olvasható egy 1987-ből származó írása, mellyel Rónai Mihály András Népszabadságban megjelent, a hadvezért durván lejárató cikkére válaszolt. A mai olvasó talán nem érti, miért éppen Görgeyt támadták az állampárt lapjában pár évvel a rendszerváltás előtt.

– Azt hiszem, tudom rá a választ: a túlteljesítés mániája miatt. Vagyis, ahogy Illyés Gyula zseniálisan megfogalmazta: a magánszorgalmú ebek buzgósága szerint. Közismert, hogy Kossuth volt az első, aki megvádolta Görgeyt azzal, hogy árulónak bélyegezte a világosi fegyverletételért. Korábban ők ketten megállapodtak abban, hogy a katonai helyzet reménytelen, és Görgey teljhatalmat kapott a cselekvésre, Kossuth pedig elpucolt, majd hírhedt vidini levelében nyilvánosságra hozta igazságtalan vádját. Erre a bélyegre aztán különböző történelmi korszakokban más és más szempontból volt szüksége a politikának. Sokan abban is bizonyítékát látták Görgey árulásának, hogy nem tiltakozott Kossuth vádja ellen. Ő kitért erre klagenfurti száműzetésében írt emlékirataiban: a nemzetnek az önbecsülése megőrzése érdekében szüksége van egy bűnbakra a kialakult tragikus helyzetben. Szüksége van a hitre, hogy a nemzetet csak árulással lehetett legyőzni. Ezért nem tiltakozott és vállalta az áruló szerepét.

– Ezt a bélyeget aztán sokáig, 1945 után is Görgeyre ragasztották.

– Igen, a bolsevik politikának szüksége volt árulókra, bűnbakokra. A történetírás is alkalmazkodott a bolsevik fölfogáshoz, a történelmet fehéren-feketén rajzolták meg: Kossuth volt az idealizált hős és Görgey a sötét áruló. Ahogy később a Kádár-rendszer liberalizálódott, és a történészek között már Kosáry Domokos is szóhoz juthatott, ő fokozatosan kezdte tisztázni Görgey Artúr valós szerepét. Később már több óvatosan árnyalt, egyensúlyozó értékelés is megjelent. Ami Rónai Mihály Andrást illeti, ő úgy érezhette, cikkével szolgálatot tesz a Pártnak, jó pontot szerez, persze tele hibával, tévedéssel, ferdítéssel. Én ritkán szólaltam meg Görgeyvel kapcsolatban, mert nem akartam, hogy ezt családi ügynek tekintsék. De akkor nem hallgathattam.

– Ezen kívül néhány érdekes Görgey-dokumentum szerepel a könyvben a témával kapcsolatos saját írásai és a 2012-ben róla írt drámájának szövege mellett. Egy mondatban összefoglalva a dráma alapgondolatát: a magyar önvizsgálatnak és történelemszemléletnek két ellentétes modellje alakult ki, egy fölfokozottan érzelmi, romantikus, és egy a szakszerűséget előtérbe helyező, racionális. Az előbbi magatartás Kossuthot jellemzi, az utóbbi Görgey Artúrt, és ön is vele ért egyet.

– Hangsúlyozom, a színdarab az én Görgey-képemet tükrözi, noha tényeken alapul. A könyv tulajdonképpen azért született, hogy a darabom kötetben is megjelenhessen, kiegészítve eddig nem publikált személyes, családi emlékekkel. Ami a lényeget illeti, Kossuth valóban egy romantikus politikai szónok volt, aki sokszor az ésszerűség helyett a hatásvadászatot tartotta fontosnak. Görgey pedig azt vallotta, hogy a szabadságharc alkotmányos, tehát legitim küzdelem a Habsburg udvar alkotmánysértő lépései ellen. Csakhogy a Kossuth által kierőszakolt trónfosztás – amelyet nemcsak Görgey ellenzett, hanem Deák Ferenc belügyminiszter is, aki lemondott miatta –, semmissé tette ezt az elképzelést. Görgey azért is tiltakozott ellene, mert joggal félt attól, hogy számos főtisztjét elveszíti, akik a magyar szabadságharc oldalára álltak, de nem voltak magyarok. A darabban idézem tőle azt is, hogy a szóvirágokkal, romantikus szólamokkal űzött politika katasztrófához vezet, mert a nemzetet leszoktatja arról, hogy szembenézzen a múltjával. Sajnos, ez nálunk máig tartó tragikus történelmi hagyomány.

– Csakhogy Görgey azzal, hogy a „nemzeti önbecsülés” megőrzése érdekében nem védekezett a vád ellen, ugyancsak romantikus gesztust tett. Mondhatta volna az igazat: hibás politikai döntések vezettek a szabadságharc kudarcához.

– Igen, de tudni kell róla, hogy ő fantasztikusan nagylelkű ember volt. Odaadta életének nagy részét ennek a szörnyű szerepnek. Azt is szemére hányták, hogy miért nem lőtte főbe magát, amikor kivégezték az aradi tizenhármat. Erre azt mondta, legszívesebben megtette volna, de akkor mindenki azt hiszi, hogy lelkifurdalás gyötörte és valóban áruló. A bukás után nem volt módja nyilvánosan föllépni, mert Klagenfurtban tartották fogva. De megírta emlékiratait, és ki tudta csempészni. A mű 1851-ben megjelent Lipcsében. Ebben a rá jellemző remek szarkazmussal ír a rossz politikai döntésekről is.

– Időszerű még a „Görgey-per”?

– A történésztársadalom körében mára evidencia, hogy Görgey nem volt áruló, hanem meghatározó szerepet játszott a szabadságharcban. Értelmiségi körökben sehol sem találkozom ellenvéleménnyel. De az iskolákban generációkon keresztül sulykolták az áruló-vádat, ami az általános köztudatból csak lassan fog eltűnni. Ezért lesz fontos az a nagyszabású Görgey-kiállítás is, amely 2018. december 4-én fog megnyílni a Nemzeti Múzeumban. Most, hogy már megírtam Görgey Artúrról a drámámat és születésének kétszázadik évfordulója évében összeállítottam ezt a rendhagyó könyvet, megnyugodtam. Remélem, a Görgey-kérdés a köztudatban is végre nyugvópontra jut.

Varsányi Gyula
Fotó: Paraszkay György

Görgey Gábor: Görgey
Szépmíves Könyvek, 256 oldal, 3490 Ft