Születésnapjára, a 2020. március 11-én ünnepelt kilencvenedikre a Kossuth-díjas író meglepte magát és olvasóit egy új regénnyel. Ha jól számolom, ez a negyvenedik kötete. Amit a szél susog című művében a szerző – aki hosszú időn át volt a szép emlékezetű Film Színház Muzsika című hetilap munkatársa, majd főszerkesztő-helyettese – egymásra satíroz múltat és jelent, miközben a főszereplő, Z. néhai szerelme, Lil „vezetésével” jár a 2016-os, terrortámadás sújtotta Görögországban, az akkoriban lángokban álló Párizsban, aztán Bécsben és olykor a Ferenciek terén. Az idősíkok összemosódását a következetlen központozással is érzékeltető mű végén a múltját határozottan titkoló zenetudós, George Steinfeld szörnyű gyerekkori traumája is sejthetővé válik egy Torontóban 1991-ben keltezett, hagyatékból előkerült levélből.

– Mennyiben tekinthető trilógiának a Tengerikaviccsal és a Követéssel ez a regény?

– Nem volt ilyen szándékom. A Tengerikavics memoár és esszéelemzések epikai változata. A Követés én-regény és dokumentumok egybejátszása.  Az Amit a szél susog mindvégig fikció. Igaz, a főalak úton járásába  belejátszanak a magam tapasztalatai is, de tőlem elválasztott alak. Mégis annyiban jogos a kapcsolódás feltevése, hogy a két korábbi munkámban mindvégig a múlt árnyékai kísértenek, de a jövőnek is, hogy lám, hová jutottunk van árnyéka, s ebben az újabb munkámban ez szándékaim szerint megjelenik.

– Regényei felépítése, a múlt és jelen egymásra rétegződése, a térben és időbeni összefonódás maga alkotta műfaja, vagy voltak példaképnek számító elődjei?

– Közvetlen elődöket nem tartalékoltam. Az emlékezés, a múlt a jelenben, a jelen a múltban főképpen Proust óta végigkíséri a világirodalmat. Én a közvetlen folyamatos, akár egy bekezdésen belül is alkalmazott egymásra rétegeződéssel a jelen átélésében is az állandó múltbeli emlékvilág  villanásait kívántam egybefonni, mint a szív lüktetését a „járás-kelés” minden pillanatában.

– Engem kicsit emlékeztet a stílusa Patrick Modianóéra: sejtelmes, késleltetve kibontakozó, vagyis inkább kikövetkeztethető, összességükben sötét kontúrú történetek.

– Nekem inkább a Thomas Bernhard- és Winfried Georg Sebald-regények jutnak eszembe, de annyiban talán mégis van hasonlóság, hogy Modianót is a létezés botrányának megértésvágya vezeti, akár az én figuráimat.

– Mit szolgálnak a bekezdések eleji kisbetűk és a központozás bekezdésvégi hiánya?

– Éppen a  „dolgok” folyamatos tértől-időtől felszabadított együttállását. A világ egységben való látása-ábrázolása már régen idejétmúlt. Minden  széthullott. Ez közismert. A központozás nélküliség egybe igyekszik mosni a repeszeket, hogy így próbáljon epikai formát teremteni annak, ami mégis elválaszthatatlan. Megmutatni, mi játszódik le egy emberben, miközben „odakint” százezrek pusztulnak, s a külső-belső mégis együtt áll…

– Milyen stíluskategóriába sorolva látná  szívesen a saját regényeit?

– Bizonyára botrányt keltő, de  nem foglalkoztatnak a stíluskategóriák. A különböző irodalmi korszakok különböző stíluskategóriái egy dologban közösek voltak: kategóriákba-fogalmakba szorították a műveket. A világirodalom legnagyobb alkotói, a példa kedvéért Dante, Shakespeare, Dosztojevszkij, letaszították magukról a kategóriákat. Igazuk volt.

– Z., akinek utazásairól, megfigyeléseiről, eszmefuttatásairól a könyv beszámol, részben nyilván azonos Önnel, hiszen elmegy a korábbi regényeiben már bemutatott zuglói, lövésnyomokat sokáig őrző gyerekkori házba is. Története viszont 2016-os keltezésű, ekkor jár Z. a görögországi Palmürában, ahol a terroristák lerombolták Bél templomát, és Párizsban is, a tüntetések színhelyén. Gondolom, 86 évesen nem indult útnak. De akkor honnan a hiteles környezetleírás?

– Ma már lehet megbízható információkat szerezni a világ bármely pontján zajló eseményekről. Csak arra kell ügyelni, hogy szervesüljenek a regény epikai konstrukciójában, hangzásában.

– Sokrétegű a regény. Kilencvenéves korából is következik, hogy a múlt, az előző század és a kollektív titkok egyéni sorsokra vetülő hatását vizsgálja. De ott van a jelen is. Napjainkban miket tart a leginkább káros hatású jelenségeknek?

– Magát a jelent! Felfoghatatlanul grandiózus a korszakváltás: népvándorlások, menekülések, víruskatasztrófa, környezeti tragédiák, diktatúrahajlamok erősödése. Engem különösen foglalkoztat a tapasztalatok hagyományozhatóságának kudarca, meg a szellemnek nem csak a válaszképtelensége, mondhatnám totális eróziója. Mindez nálunk is meghatározza a jelent, bizonyára a közeljövőt is. Egy korábbi esszékötetem címéül is ezért választottam A jövő árnyékát.

– Z útja során tehetséges, újító, fiatal színházi rendezővel, egyetlen komponista (Schönberg) két művében (Mózes és Áron, a Varsói túlélő) elmélyülő zenetudóssal és nagy terveket dédelgető író emberrel lép kapcsolatba. Bízik a kultúra jobbító erejében?

– A kultúra, mint fogalom a digitális korszakban megváltozott, mint gyakorlat kommercializálódott. Kedvelem Hermann Broch gondolatát, miszerint kétféle jó regény van. Az egyik  – s csak a jó regényekről legyen szó – kiszolgálja a korízlést, a másik rávilágít arra, hogy milyen maga a korszak. Kultúra nélkül nincs valóságismeret, nincs személyiségőrzés. A ma elterjedt regényírási „üzemmóddal” szemben a másik változatban megjelenik a valóságra való rámutatás, ami hozzásegíthet a világállapot felismeréséhez, önmagunk jobb megismeréséhez, és szembeszállhat a nyelv  hamisságokba  süllyedésével. Ébren tarthatja, mint sok ezer éve teszi, a vágyat a mégis élhető jövő iránt.

Mátraházi Zsuzsa
Fotó: Szabó J. Judit – Könyvhét archívum

Sándor Iván: Amit a szél susog
Magvető Kiadó, 160 oldal, 2999 Ft