Ha meglátunk egy gyönyörű fiatal nőt az utcán, divatos öltözetben, magassarkúban tipegni, valószínűleg egyikünknek sem jutna eszébe, hogy a csinos táska egy hosszú pengéjű kést rejt, az pedig pláne nem, hogy esetleg használná is – márpedig Oyinkan Braithwaite Booker-díjra is jelölt regényében éppen ez történik.

Koredének nem idegen a védőmaszk és a fertőtlenítőszerek szaga, ugyanis nővérként dolgozik a lagosi kórházban, nem mellesleg enyhén tisztaságmániás. Ezek közül mind kapóra jön, mikor fentebb bemutatott húga, Ayoola azzal hívja fel, hogy leszúrta partnerét. „Önvédelem volt” – sírja a telefonba, és Korede jó testvérként természetesen azonnal ott terem, hogy segítsen eltüntetni a nyomokat. Történetünk kezdetén Korede éppen a harmadik ilyen telefonhívást kapja.

Ez alapján úgy tűnhet, hogy egy klasszikus krimivel van dolgunk, ám valójában a regény vajmi keveset foglalkozik magukkal a gyilkosságokkal vagy azzal, Ayoola miért követte el őket. Persze Koredét foglalkoztatják a gyilkosságok, főleg a legutóbbi, és sokat töpreng azon, mit jelezhet húga egészen semleges reakciója tetteire, ám más, súlyos és érdekes témák is megjelennek a kötetben.

Az első talán az események színtere, maga Lagos városa. A nagyváros, ahová szüntelenül özönlenek be vidékről a munkakeresők, és ahol a tömeg és a szegénység mellett elkerülhetetlenül felüti fejét a korrupció is. A rendőrök ugyanolyan korruptak, mint a politikusok, és nem riadnak vissza például attól, hogy bárkit kiállítsanak a forgalomból valamiféle mondvacsinált indokkal, hogy aztán némi kenőpénz fejében kegyesen eltekinthessenek a büntetéstől, és útjára bocsáthassák a delikvenst. Legfőképp, ha nő a kiszemelt áldozat. Remek reprezentációja ennek a társadalmi kultúrának a lányok apja, akit korán elvesztettek – hogy baleset során-e vagy sem, arra sosem derül fény. Gyanús ügyletekből szerzett pénzből építtette fel fényűző házát, sötét alakokkal üzletelt, a lányokat gyakran bántalmazta, a felesége szeme láttára hordta haza szeretőit. Egy alkalommal az apa késznek mutatkozik arra, hogy a már kisebb korában is gyönyörű Ayoolát eladja feleségként egy törzsfőnöknek az előnyös kapcsolat biztosítása érdekében. Braithwaite tökéletesen megmutatja ezen az alakon keresztül Nigéria patriarchális, tekintélyelvű társadalmi berendezkedését, anélkül, hogy az túlzottan direktté vagy nyilvánvalóvá válna.

Egy másik izgalmas kérdés a könyvben a nővérek közötti kapcsolat. Számtalan mű tárgyalta már a (nő)testvérek közötti ambivalens viszonyt, ám ilyen extremitásba ritkán vitték el a történetet – hiszen itt tulajdonképpen mindketten részesei egy bűncselekménynek. Nemcsak ez borzolja az amúgy is illékony idilli kapcsolatot, hanem kettejük megjelenésbeli különbsége is. Míg Ayoola „olyan, mintha egy videóklipből lépett volna elő”, Koredének nem jutott ebből a szépségből, az orra túl nagy, az arca túl unalmas, a bőre túl sötét – „Ayoola bőrszíne simán elhelyezhető valahol a krémszín és a karamellszín között, az én bőröm viszont a brazildió színében játszik, mármint a hámozatlan brazildióéban. Tény továbbá, hogy hugicám csupa lágy idom és domborulat, én meg mindenütt szögletes vagyok...”  Ezek talán felszínes problémáknak tűnhetnek, ám Braithwaite nagyon is érzékletesen ír arról, milyen egy vonzóbb nő árnyékában élni. Hiába a mindent átszövő, fanyar humor, úgy is szívettépő, mikor Korede elmeséli, mikor ébredt rá, hogy Ayoola bizony nem „csúnya”, mint ő – hanem éppen ellenkezőleg.

Már csak azért sem elenyésző ez a folyamatosan szúró tüske Korede életében, mivel Ayoola, miután harmadik vőlegényjelöltjétől is megszabadult, a Szent Péter kórház orvosát, a melegszívű Tade Outumut szemeli ki magának – aki iránt nem mellesleg Korede is mély, ám titkos érzelmeket táplál. Egyfajta szánakozással vegyes megvetéssel és csodálkozással figyelheti az olvasó, ahogy Tade, aki cukorkás tálat tart az asztalán a gyermekpáciensek számára, és altatót énekel a kisebbeknek, hogy megnyugtassa őket – „Hát van szebb dolog a világon egy férfinál, akinek hangja az óceán moraját idézi?” - kérdezi Korede egy alkalommal; ugyanúgy elvakult kiskutyaként kezd viselkedni, ahogy Ayoola bájainak hatása alá kerül. Korede, aki főnővérként bizalmasabb viszonyt ápol a doktorral, állítja, hogy ő más, mint a többiek, Ayoola pedig ennek hatására szinte kötelezőnek érzi bebizonyítani az ellenkezőjét, és teljesen a kisujja köré csavarja a hiszékeny Tadét. Koredében egyre gyűlik a feszültség, a lelkét pedig a 313-as szobában kómában fekvő betegnek, Muhtarnak önti ki. Az események váratlan fordulatot vesznek, mikor a beteg felébred, és jelét adja annak, hogy Korede minden szavára tisztán emlékszik…

Braithwaite regénye gyors tempót diktál, pörgős, fordulatos, és nem idegen tőle az irónia vagy a fekete humor sem. Könnyed szórakozásnak álcázza magát, de valójában komoly témák is megbújnak a megtévesztő külső (és cím) mögött. Így mindenki megtalálhatja benne a maga számítását, és ki tudja, a végén még arra is fény derül, valóban sorozatgyilkos-e Ayoola?

Bráder Edina

Oyinkan Braithwaite: Hugicám, a sorozatgyilkos
Athenaeum Kiadó, 277 oldal, 3999 Ft