Hieronymus Bosch-festménybe illő képpel indul és apokaliptikus jelenettel zárul legújabb regénye, de közben nem hagyta cserben a szarkazmusa sem, vezetem fel a beszélgetést Cserna-Szabó András Az abbé a fejével játszik című új könyvéről, amikor a szerző máris átveszi a szót:

– Vagyis a világ keletkezésével kezdődik és ezzel is végződik a könyv, a kelgyó enfarkába harap, miközben sor kerül az apokalipszisre is. Eljő a négy lovas, egy kerub is figyelmeztet a közelgő végre, de igazából senkinek nem esik le, mi jön hamarosan. Az egyik lovas például, a Pestis megtestesítője az okostelefonján fészbukozik, ezzel jelezve, hogy a ma ragályai már egészen más természetűek, mint, mondjuk, a középkor járványai.

– A világvége visszatérő motívum a műveiben. Miért olyan fontos ez?

– Nemrég együtt söröztem egy költő barátommal, aki egész este azon parázott, milyen szörnyű, hogy nemsokára itt a világvége, hiszen az emberiség elpusztítja önmagát. Merthogy ez már biztos, a folyamat visszafordíthatatlan. Én pedig nem értettem, ezen miért van meglepődve, miért éppen ettől borzad ennyire. Az emberi létezés is visszafordíthatatlan folyamat, halálra szül minket az anyánk. Ráadásul az ember az egyetlen olyan létező, aki ezzel tökéletesen tisztában van, végig tudja, mi lesz. Ahogy minden ember megszületik és meghal, úgy az emberiség is valamikor létrejött, és valamikor majd elpusztul. A végeredmény szempontjából tökmindegy, hogy maga pusztítja el magát vagy a Földet, vagy nekiütközik a bolygónknak egy kurvanagy meteorit. Ha Feri nem ivott volna, öt évvel tovább élhetett volna – ha az emberiség nem találja fel a műanyagpalackot, pár millió évig húzhatta volna még a Földön. Persze, most nem azt akarom mondani, hogy a környezetvédelem hülyeség, hanem csak azt, hogy a saját halálunk folyamatos borzalmától védenek a jól megtanult pszichés önvédő mechanizmusok, mint munka, vallás, szerelem, anyagi javak hajszolása, de a világvégére még nem vagyunk lelkileg felkészülve. Woody Allen Annie Hall című filmjében sem azért depressziós a kis Alvy Singer, mert rájött, egyszer meg fog halni, hanem azért, mert megtudta, hogy tágul a világegyetem, és ha tágul, egyszer szét fog esni, és akkor mindennek vége lesz. A világvége mindig olyan távoli, futurisztikus, sci-fi dolognak tűnt, nem is foglalkoztunk vele igazán, nem gyártottunk erre is lelki önvédő technikákat, és most, hogy kezd nagyon is valóságossá, közelivé, kiszámíthatóvá válni, annyi nem lesz elég ellene, hogy „Brooklyn nem tágul”.

– Mi volt a fő gondolata, amikor megszületett a könyv ötlete?

– Szerettem volna egy hasonló szerkezetet létrehozni, mint amilyen Buñuel A szabadság fantomja című filmjében működik. Hogy a történeteket éppen csak egy pici láncszem kösse össze, hogy csak egy kis keskeny pallóról ugorjunk át az egyik történetszálról a másikra, de azért valamennyi maradjon az egységes regényformából. Valamennyire azt érezhesse az olvasó, hogy a mű kerek és egész. Ezt a bravúrt Buñuelnek tökéletesen sikerült abszolválnia. Aztán nálam munka közben persze más lett a szerkezet, de az alapötlet innen jött. Buñuel úgy tudott végtelenül modern lenni, hogy közben élvezhető maradt. Több filmjéért is rajongok, A szabadság fantomjával azonban nagyon régóta valami mély rokonságot, közösséget érzek. Azt szokták mondani erre a filmre: szatirikus, abszurd és szürrealista. Ilyen akart lenni az Abbé is. Az ember, aki író, beleszeret olykor szerkezetekbe, nyelvekbe, figurákba, és ő is akar valami olyat csinálni. Aztán persze nem olyan lesz, hanem másmilyen. Hálistennek. Egyszer akartam egy olyan könyvet írni, aminek a nyelve éppen olyan végletesen minimalista, mint Jon Fosse elbeszélőinek. Ebből lett a Sömmi című kisregényem, a végtelenül hosszú, túldíszített, régies mondataival.

– A szereplőket illetően a politikai kalandor Martinovics Ignác volt az „indítókulcs”?

– Igen, de lehetett volna másképpen is. Ignác mindenesetre jó nyitásnak tűnt, hiszen a könyv egészére jellemző a fejetlenség. A regényekben általában túl nagy a rend, úgy értem, történetvezetésileg, szerkezetileg, időrendileg, logikailag, és a többi. Pedig az élet, a világ, a lét nem ilyen. Az káosz. Összevisszaság. Fejetlenség. Persze mi ott is összefüggést, logikát, rendet szagolunk, ahol valójában nincs ilyenről szó. A regényem és a lét (az élet, a világmindenség meg minden) között az is jelentős hasonlóság, hogy mindkettőnek van eleje és van vége. A két pont között gyakran elszabadul a pokol, az irracionalizmus, a zűrzavar.

– De ugye kezdetben sem csak a címszereplő abbéról akart elsősorban írni? Nem lehet véletlen, hogy sok helyen a múltba ágyazva reflektál a mára azzal, hogy ilyen történelmi tényeket emel ki: a Martinovics-család albán bevándorló, a bakó szerelme, Mári bosnyák, Ignác éjszakánként krétával firkálja a falra, hogy Lipót buzi, néger, komcsi, és sorolhatnám tovább.

– Lukács György mondta a történelmi regényről, hogy fabatkát sem ér, ha nem a jelenről szól. És tényleg, milyen igaza volt.

– Eszébe jutott, miután elkészült a könyvvel, hogy bizonyos értelemben Az ember tragédiája modern, szatirikus, magyar változatát írta meg?

– Nem, de hízelgő az összevetés, köszönöm.

– Egyik szereplője, történetesen Lenin szájába a következő szavakat adja: „Boldognak lenni annyi, mint megnyugodni a saját testi és lelki elégedettségemben.” Maga hogyan látja: hol a boldogság mostanában?

– Lenin a történet szerint az utolsó pillanatban meginog. Lehet, hogy mégiscsak a boldogságot kéne választani a forradalom helyett? De mi az a boldogság? A filozófia és az irodalom több ezer éve keresi a választ, mégis alig van olyan dolog, amiről kevesebbet tudnánk, mint a boldogságról. Szóval halovány fogalmunk sincs, mi az, de mindannyian erre vágyunk, szinte eszeveszett dühvel. A „világjobbító” még ennél is őrültebb, ő egyenesen a másik, a köz boldogságát akarja, nem csak eszeveszett dühvel, de sokszor tűzzel és vassal és vérrel. Szóval a létben fejetlenség, káosz, rendetlenség uralkodik. Hát akkor miért pont a regény legyen rendes és logikus és következetes?

M. Zs.

Cserna-Szabó András: Az abbé a fejével játszik
Helikon Kiadó, 304 oldal, 3999 Ft