Gyógyír nyelvi babonákra

Kinek ne verték volna a fejébe az iskolában, hogy személynevek előtt nem állhat névelő, vagy hogy a szóismétlés stílushiba? Ki ne hallotta volna már, hogy a magyar milyen nehéz (a legnehezebb!) nyelv; hogy a svájciak vagy a tiroliak „rontott” németet beszélnek; hogy a kínainak nincs nyelvtana, és hogy az angol nem ismeri a magázást? És aki „bennfentesebb”, önjelölt nyelvészkörökben mozog, biztosan értesült róla, hogy a finnugor nyelvrokonság osztrák ügynökök ármánykodása a magyar nép öntudatának aláásására, vagy hogy a magyar közvetlenül a sumer leszármazottja.

Tótfalusi István, aki annyi kalandos útra invitálta már olvasóit a nyelvek világában, ezúttal egy nyelvészeti „babonaűző” könyvecskét ad a kezünkbe, amelyet nyelvi „rontások” ellen vethetünk be: hibás, félreértett, helytelenül népszerűvé vált vélekedések, sőt, a szennyezett forrásokból származó ostobaságok ellen.

A szerző négy fejezetre bontva taglalja általában a nyelvekkel, majd az idegen nyelvekkel és a magyar nyelvvel, végül a helyes magyarsággal kapcsolatos tévhiteket. Ezekből kismillió kering mindenfelé: utcán, televízióban, az iskolában, ki sem tudjuk kerülni őket. Tótfalusi István szerencsére sokkal szórakoztatóbb tudós, mint egy lángpallossal hadonászó nyelvőr, nem beszélve arról a nyelvészeten messze túlmutató művelődéstörténeti anyagról, amelyet e kötetében (is) felvonultat. Olvashatunk például az oly sokszor hallott „ahány nyelv, annyi ember” eredeti kontextusáról, amelyet ismerve már egészen más a szólás jelentése; vagy a képzelt germanizmust nagy buzgalommal kerülni vágyók vaskos germanizmusairól („A megegyezés lehetősége kizárt”); és nem kevésbé érdekes újdonság az amerikai angol „torzító” hatásáról panaszkodók számára, hogy valójában a brit angol „torzít”, az amerikai sokkal inkább megőrizte az eredeti nyelvi formákat.

A kötet egyfajta ismeretterjesztő missziót is betölt, amikor eligazít a különféle ideológiai ihletésű áltudományos tanok erdejében, legyen az a sumer–magyar nyelvrokonság vagy azok a szólammá lett „bölcsességek”, mint hogy a magyar a legszebb/legősibb/leglogikusabb nyelv.

És akkor még nem beszéltünk a rengeteg példamondatról, amely szerkesztők, fordítók, irodalmárok számára kincset érő válogatás, vagy épp kacagtató szemléltetői a sajtónyelv melléfogásainak.

Mindannyian hibázunk, és mindannyiunkban élnek tévhitek – jövünk rá Tótfalusi István kötetének olvasása közben, amely nem dorgál és nem perel, inkább páratlanul szórakozató percekkel jutalmazza meg a nyelvek világa iránt érdeklődő olvasót.

Laik Eszter