Maradunk a Földön?
Beszélgetés Bán Lászlóval

„száz év múlva ugyanannyian fogják egymást eltaposni, és ugyanannyian fogják előreengedni a nőket és a gyerekeket egy olyan vészhelyzetben, mint száz évvel ezelőtt.”

Mindig izgalmas megismerni teremtő fantáziával megáldott emberek jövőképét. Különösen, ha olyan alkotókról van szó, akik saját területükön már bizonyították, hogy fontos vonásait ismerték fel ennek a világnak. Huszonegy jeles magyar tudóssal, művésszel, alkotó emberrel beszélgetett Bán László a lehetséges jövőkről Száz év múlva című könyvében. Én pedig vele beszélgettem erről.

Ön újságíró és tanít, meséljen kicsit magáról, hogyan indult el a pályán?
Eredetileg természettudományos végzettségem van: mérnök- rendszertechnikus vagyok, de nagyon sok mindent csináltam az életben. Voltam segédszínész, az ELTE-n filozófiát tanultam, és a Műegyetemen filozófia gyakornok voltam. Foglalkoztam filmmel, forgatókönyv-írással, aztán végül úgy lettem újságíró, hogy a Riporter kerestetik-en, 1975-ben Déri Jánosékkal együtt elindultam, de engem nem a tévé, hanem a rádió érdekelt, így rádiós lettem. Ott éltem le a Rádióban az életemből 32 évet – Szonda, Mindennapi tudomány, Fórum és a többi. Most szabadúszó vagyok és sok mindent csinálok, amire eddig nem volt időm, például ezt a könyvet...

És a tanítás?
Az ELTE-n létesül egy Tudománykommunikációs szak, amiből nincs még egy az országban, sem Közép-kelet Európában, és erre hívtak meg. Jelen pillanatban felvezető kurzusok vannak, én tudományos médiát, főleg rádiózást tanítok.

Hogyan született meg ennek az interjúkötetnek az ötlete?
Amikor a Műegyetemen voltam gyakornok a filozófia tanszéken, volt ott egy jövőkutató csoport, már akkor nagyon izgatott a jövő, és most visszatértem
ehhez a témához. Persze ha nagyon hosszú távban gondolkozunk, az science fiction-ös, ha nagyon rövid távon, az előrejelzés-szerű, de az sem igazán megbízható. Arra gondoltam, hogy legyen néhány emberöltőnyi a vizsgált időszak, körülbelül száz év, mert annyi idő alatt elég sokat tudnak változni a dolgok, de talán még el tudjuk képzelni, hogy mi lesz a világból.

Hogyan választotta ki a riportalanyait? Igen színes a beszélgető partnerei palettája, a teljesség igénye nélkül, van köztük: jövőkutató, fizikus, matematikus, zenész, szociológus, színész, építész, pszichiáter, sakkozó....
Én elsősorban tudósok közt mozogtam, mint újságíró, de foglalkoztam kultúrával is, ismerem a művészeket, előadókat, a más típusú alkotókat is, és úgy gondoltam, hogy sokféle alkotót szeretnék képviseltetni. Az volt a fontos, hogy olyan emberek legyenek, akiknek van fantáziájuk a világról.

Ha már a fantáziánál tartunk, számomra érdekes, hogy például írót nem kérdezett meg.
Ez nagy kudarcom: bár vannak a kötetben író emberek, mint például Csányi Vilmos, Jelenits István, Vekerdy Tamás, Müller Péter Sziámi és még sorolhatnám, de igazi nagy író azért nincs benne, mert nem vállalták. Többüket megkerestem, de nem tudnak beszélni arról, ami nem foglalkoztatja őket. A "mentségük" az én számomra az, hogy egy író nyilvánvalóan csak akkor akar valamit kommunikálni, ha azt ő nagyon megrágta már…

És annak mi az oka, hogy a 21 emberből csupán kettő a nő?
Itt is számos kudarc ért. Persze ez nem azt jelenti, hogy olyan sok hölgyet megkerestem, hogy fele-fele lett volna az arány, az nem is lett volna reális, ha megnézzük az ismert tudósokat, művészeket, hogy milyen a nők aránya ebben a körben. De itt is vagy elutasítás ért vagy úgy alakultak a dolgok, hogy valahogy nem tudott összejönni, ami azt gondolom, nem véletlen. Persze magam is méltóbbnak találtam volna, ha több hölgy megszólal...

Vannak a kötetben visszatérő témák az ember-gép szimbiózisától a szinglik társadalmán át Kína jövőbeli szerepéig. Ezek tudatos szerkesztői/írói kérdések voltak?
Nekem is van elképzelésem arról, hogy milyen lesz a jövő. Ha az ember olvas, meg lát és hall dolgokat, nyilván kialakul az elképzelése arról,hogy milyen lesz a világ, és hogy mik lehetnek ennek a központi kérdései, amiket nevezhetünk "csomópontoknak" is. Mondjuk az, hogy a társadalommal mi lesz: hogy jönnek a szinglik, ami már most látszik, vagy, hogy jönnek az öregek, ami szintén látszik, az nyilvánvalóan kihagyhatatlan, nekem meg sem kellett sokszor kérdeznem, a legkülönbözőbb típusú emberek,a fizikustól a zenészig, szóba hozták. Mindenki, aki előre gondolkozik, eltöpreng például azon, mi lesz a világgal az erőviszonyok tekintetében, úgy vélem, ez is megkerülhetetlen. Nem biztos, hogy száz év múlva Amerika fogja uralni a világot: nagyon sokan azt mondják, majd Kína, utána jön India.
Különböző szintekről szól könyv, a legegyszerűbb hétköznapi élettől, hogy hogyan fogunk élni, közlekedni, lakni, a társadalom szerkezete milyen lesz, hogy szétesünk-e egészen vagy megyünk a közösségek felé, és végül, hogy az egész világ megmarad, vagy nem marad, lesznek-e országok vagy nem lesznek, itt lakunk-e a Földön vagy másutt a világban. Ezeknek különböző szintjei vannak és a legtöbb beszélgetésben ezekről volt szó, kinek-kinek érdeklődése szerint. Van, akit a hétköznap érdekel jobban, van akit az elvi, társadalmi vagy akár a technikai vonatkozások.

Az interjúk sorrendjében mi volt a meghatározó?
Elindulunk egy egzaktabb közelítéssel, a tudósok felől, akiknek van valami irányultságuk: mondjuk Lovász László, a világhírű matematikus, akivel azt fejtegetjük, mi lehet az informatikával, a gépekkel. A megfoghatóbb dolgok felől megyünk a humánabb témák felé, az egyre elemelkedőbb nézetek és fantáziák felé, mint amilyen Sziámié vagy Jelenits Istváné.

Miért a Titanic-állandó lett a kötet alcíme?
Ez a kifejezés a Rudolf Péter interjúban hangzik el, ezt Vele találtuk ki. Az Ő "mániája", hogy száz év múlva ugyanannyian fogják egymást eltaposni, és ugyanannyian fogják előreengedni a nőket és a gyerekeket egy olyan vészhelyzetben, mint száz évvel ezelőtt. Magyarán, az emberiség morális állandója nem változik. A kérdés az, hogy engedjük-e, hogy ez a szám süllyedjen, vagy legalább ezt meg tudjuk őrizni…
Illényi Mária

Bán László: Száz év múlva
Saxum Kiadó, 252 oldal, 2500 Ft