Interjú Gervai Andrással

A besúgás kultúrája, a kultúra besúgói
Gervai András az ügynökvilágról

Gervai András Fedőneve: „szocializmus” című kötete a pártállam állambiztonsági szerveinek a kulturális élet területén végzett titkos tevékenységéről szól levéltári kutatásai, dokumentumok alapján. A közelmúltunk történelméről ismereteinket helyenként „újraíró” kötet egyben letehetetlen olvasmány is, mint hiperrealista dokumentumregényben van színen sorstragédia, ármány és szerelem, árulás és cselszövés…

- A kötet bevezetőjében magyarázatot kapunk arra, hogyan jutott el személyes érdeklődése az ügynökvilág kutatásáig. Megtudjuk azt is, hogy a levéltárak munkatársai segítőkészek voltak. Hogyan fogadta szűkebb-tágabb környezete a kutatás tényét?
– Meglehetősen szélsőséges reakciókkal találkoztam, találkozom. A Szabó-ügy óta voltak, vannak, akik leírtak, keresztülnéznek rajtam, látványosan megvetnek. Néhány egykori kollégám például nem jelölt vissza az iwiwen, Facebook-on. Az egyik kiadó – jó ismerősöm – akit eredetileg megkerestem a könyvem tervével, azzal utasított vissza, hogy neki hányingere van ettől a témától. A társadalomtudományi kiadó igazgatója arra hivatkozott, miért adjon ki olyan könyvet, amelynek az a tanulsága, hogy az ember sárkányfog vetemény. Egykori egyetemi csoporttársnőm elzárkózott attól, hogy az általa igazgatott moziban tartsuk könyvem bemutatóját, s arra hivatkozott, neki a rendezők érdekeit kell képviselnie. Ugyanakkor az elmúlt években írásban és szóban is sokan biztosítottak a nagyrabecsülésükről, támogatásukról, s most a könyvem kapcsán adott interjúra is legalább száz e-mailt kaptam, ismeretlenektől is. Az is érdekes, hogy amikor különböző emberekkel beszélgetve kiderül, hogy mivel foglalkozom, a legtöbbjüknek van valamilyen a témával kapcsolatos története a saját vagy hozzátartozói, barátai múltjából, életéből. Tehát van, lenne mit meg- és kibeszélni.

- A kötetből ismert és kevésbé ismert filmesek, színházi emberek „besúgás-történetét” ismerhetjük meg. Figyelembe véve azt is, amire a kötetben történik utalás, vagyis hogy valószínűleg semmisítettek meg dokumentumokat a „szervek” munkatársai, mennyire lehet teljes az anyag feltárása? Vannak-e, lehetnek-e még a közvélemény előtt ismeretlen ügyek?
– Egészen biztosan. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában nincs még a teljes anyag feltárva, feldolgozva. A dokumentumok, dossziék nem kis része állítólag elveszett, megsemmisült. A mágnesszalagokon azonban valójában minden megvan, csak politikai döntés kérdése, hogy hozzáférhetőek lesznek-e. A kilátásokat illetően pesszimista vagyok.

- A filmesek, az Operaház, a békéscsabai színház, az orosházi falfirkáló, és a lelkesen jelentő pécsi ügynök, „Albert” ügyeit ismerhetjük meg a kötetből. Milyen szempontok szerint választódtak ki éppen ezek a területek, ügyek?
– A 25 írásból húszban a filmes szakma és az állambiztonság, három írásban pedig a színház és az állambiztonság kapcsolatával foglalkozom. “Albert” dossziéja filmes kutatásaim során került elő, s végül is azért döntöttem úgy, hogy feldolgozom közel 1500 oldalas munkásságát, mert az ő példáján jól érzékeltethető, hogy egyetlen lelkes és szerepével azonosuló ügynök milyen kárt tud tenni. 37 éves pályafutása során munkahelyéről, a napilapról, illetve a pécsi művészeti, kulturális élet minden területéről és nagyon nem utolsó sorban lakóhelyéről Pécsről, s annak lakóiról a kisemberekről is szorgalmasan jelentett. Ez az írás nem illett sem a filmes, se a színházi részbe, ezért is találtam, ki az ő és tartótisztjei tevénységére találónak érzett Egy város megfigyelése című fejezetcímet. Ugyancsak ebben szerepel a Titkosszolgák a női WC-ben című írásom is, amelyben szintén totális ellenőrzés alá vonnak egy kisvárost és környező településeit. Erre a dossziéra úgy bukkantam, hogy olyan anyagokat kerestem, amelyekben mozibeli falfirkából ügy lett.
Azért is mutatok be több területet, hogy a szolgálatok működéséről, s tevékenysége következményeiről minél teljesebb képet adhassak. Hogy érzékeltessem: a politikai rendőrség a hálózati személyekkel és tartótisztjeivel, kapcsolatrendszerével átszőtte és ellenőrzése alatt tartotta a társadalom egészét. Az elhárítás és hírszerzés működésébe, tevékenységébe is bepillantást engedek, mert ezek a titkosszolgálatok, az állam vélt érdekeire hivatkozva ugyanúgy a diktatúrát szolgálták ki, s gyakran ugyanúgy megkeserítették vagy ellehetetlenítették emberek életét, hőseimét legalábbis feltétlenül.

- Könyvében is leírja azt, ami ma többé-kevésbé a köz véleményének tekinthető, vagyis hogy a besúgókénál súlyosabb a bűnük azoknak, akik besúgásra kényszerítették áldozataikat, és ez bizonyára így is van, ám a dokumentumokból az is kiderül, hogy voltak szép számmal lelkes önkéntesek is. Mit gondol erről?
– Valóban voltak olyanok – nem is kevesen – akik meggyőződésből, vagy, ami még elítélendőbb, anyagi érdekből, karrierjük megtámogatása céljából működtek együtt az állambiztonsági szolgálatokkal. Például Szalkai Sándor is – aki már 1956 végén felajánlotta szolgálatait a politikai rendőrségnek – nagyon sokat profitált ügynöki tevékenységéből. Autókkal üzletelt, elvett jogosítványát visszakapta, de még a Színház- és Filmművészeti Főiskolára is megbízói nyomására került. Vagy itt van például „Albert”, a pécsi újságíró, aki fizetéskiegészítést kapott az állambiztonsági szolgálatoktól, jutalmat együttműködésük kerek évfordulóin, s rengeteget utazhatott Nyugatra.
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem az ügynököket, hálózati személyeket tartom az elsőszámú bűnösnek, sokkal inkább a tartótiszteket, még inkább az ő főnökeiket, de leginkább a megrendelőket, a párt vezetőit. Könyvemben egyébként megrajzolom a tartótisztek szakmai pályafutását is, a személyi dossziéjuk alapján.

- Akik hozzám hasonlóan már felnőtt fejjel éltek abban a világban, azok számára átélt múltunk új dimenziója tárul fel a kötet olvastán. Azoknak, akik „bemondásra” kénytelenek elhinni, hogy ilyen volt akkor a világ – mert még nem éltek akkor, vagy gyerekek voltak – mit nyújthat a kötet?
– Remélem, hogy plasztikus kép rajzolódik ki számukra a korról, a kádári hatalom természetéről, s a történetekből érzékelhetővé válik a diktatúra lényege, légköre, hatalmi gépezetének működése. Az, hogy a politikai rendőrség a hálózati személyekkel és tartótisztjeivel, kapcsolatrendszerével átszőtte és ellenőrzése alatt tartotta a társadalom egészét. A titkosszolgálat, a párt ökle, a hatalom másik arca volt.

- A kötetben összefoglalja az Élet és Irodalomban megjelent Szabó Istvánról szóló kutatási beszámoló visszhangját. Milyen visszhangra számít most, a kötet megjelenése után? Másmilyen lesz?
– Remélem. Ebben a kötetben nincsenek nagy leleplezések. Nem is arra törekedtem. Az én történeteimnek, a látszat ellenére, nem az ügynökök és a hálózati személyek az igazi főszereplői, hanem a nem is olyan kafkai, nagyon is kézzel fogható hatalom, amelyik mindent tudni akart az alattvalóiról, manipulált, jóságos atyuskaként viselkedett, de megtorolta a másként gondolkodást, s a szabályoktól való legkisebb eltérést. Sokakban nem ilyen kép él a Kádár-rendszerről, ők lehet, hogy támadni fognak. De abban is biztos vagyok, hogy olyanok is szép számmal vannak, akik szeretnék összetetten, a maga ellentmondásosságában – hibáit és bűneit nem eltagadva – szemlélni a közelmúltat.
K. J.