Spanyolok a világkultúrában

Magyarországon sokáig meglehetősen felszínes kép élt a köztudatban a spanyol kultúráról. Cervantes, Velázquez és még egy-két művész talán sokak számára ismerős volt, mégis, az Ibériai-félsziget – egyébiránt rendkívül gazdag – kultúrája Európa többi részéhez képest méltatlanul háttérbe szorult. Az 1962-ben kiadott Spanyol költők antológiájának bevezetőjében András László, a kötet szerkesztője joggal borong, amikor, áttekintve a spanyol költészet európai recepcióját, megállapítja, hogy hazánkban mintha megfeledkeztek volna erről a területről. Mára a helyzet jelentősen javult: számos kiváló irodalmi mű fordítása látott napvilágot (és ennél is több vár még a sorára), a Szépművészeti Múzeumban január 28-án nyitotta meg kapuit az El Greco, Velázquez, Goya. Öt évszázad spanyol remekművei című kiállítás (mely április 30-ig látható), és immár több éve működik hazánkban a Cervantes Intézet, melynek fő célja a spanyol nyelv és kultúra terjesztése Magyarországon.
Mivel ez a kulturális örökség rendkívül gazdag, reménytelen feladat volna akár csak felsorolni is a legkiválóbb írókat, képzőművészeket vagy akár filmrendezőket; ezért lássunk inkább egy rövid ízelítőt, amelyből ha ki is marad valaki (és ez szinte elkerülhetetlen), az a hely szűkösségéből és nem feltétlenül értékítéletből adódik.
Logikusnak tűnhetne, ha a tallózást a mai Spanyolország létrejöttével kezdenénk (Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házasságával), ám ekkor nyomban hiányérzetünk támadhat: a római hódoltság idejéből páratlan emlékek láthatók Spanyolország-szerte, elég, ha csak Mérida városára gondolunk, vagy akár a segoviai vízvezetékre. A vizigótok egyedülálló templomai a VII. századból mindmáig állnak (San Juan de Baños, San Pedro de la Nave), az asztúriai koraromán stílus pedig egyedülálló jelenség az európai művészet történetében. Azonban talán a legnagyobb román kori építkezés, ami napjainkig az egyik legjelentősebbnek számít egész Európában, Szent Jakab sírjának megtalálásához köthető. A Santiago de Compostela-i első templom a IX. században épült, aztán a zarándokhelyet népszerűsége folytán folyamatosan bővítették, átépítették, egészen a barokk korig. Hatása azonban máig érezhető: tömegesen keresik fel zarándokok, turisták, kirándulók egyaránt. És hogy hazánkban sem érdektelen, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Tolvaly Ferenc nemrégiben bemutatott filmje, az El Camino, amelynek gazdag képanyagát egy 2006-ban megjelent album is egybegyűjti (Tolvaly Ferenc–Csepregi Miklós: El Camino, az út képekben. Budapest, Athenaeum).
X. (Bölcs) Alfonz uralkodása idején Spanyolországban a három nép és kultúra (keresztény, zsidó, arab) úgy élt együtt, hogy az a művészetek mindegyikére megtermékenyítően hatott: a kor zenéjét máig számos historikus felvétel igyekszik feleleveníteni, Toledóban pedig létrejött a fordítóiskola, ahol nem csupán görög, arab és zsidó bölcseleti műveket, filozófiát fordítottak, hanem virágzó irodalmi élet is kibontakozhatott. Ekkoriban születtek az első történelmi, földrajzi, jogi összefoglalók, de úgy tartják, a király is szerves részt vállalt a munkából: az irodalomtudomány az ő nevéhez köti a kor egyik legszebb lírai remekét, a Cantigas de Santa Maríát.
A spanyolországi arab építészet pedig talán mindenki előtt jól ismert: az Alhambra, a legnagyobb mór építészeti vállalkozás Spanyolföldön, a világörökség része; az odalátogatók máig szinte eredeti pompájában csodálhatják meg.

A Reconquista (a spanyol területek visszahódítása az araboktól) idejéből csak egyetlen irodalmi művet említsünk, a Cid-éneket, a királyához hű vazallus, Rodrigo Díaz de Vivar történetét, melyet az olvasó ma főként Corneille átdolgozásából ismerhet.
Az arabok kiűzése és az Újvilág felfedezése nyomán számos építkezés veszi kezdetét. A gótikus stílus egészen a XVI. századig tovább él (pl. a segoviai katedrális, 1525), ugyanakkor az olasz reneszánsz hatása is érezhető (Gaspar Becerra főoltára az astorgai katedrálisban, 1558), és ekkorra tehető a kor egyik legnagyobb vállalkozása, az Escorial (Juan Bautista de Toledo és Juan Herrera munkája), amit II. Fülöp építtetett, és egyszerre szolgált palotaként, királyi temetkezőhelyként, ugyanakkor volt benne kolostor, iskola és könyvtár is.
Ami a XVI–XVII. század irodalmát illeti, az irodalomtörténetek joggal nevezik ezt a kort „aranyszázadnak”. Bár Lope de Vega drámáit csak megkésve ismerhette meg méltó fordításban a magyar közönség, mára talán nálunk is elfoglalhatja az őt megillető helyet: A kertész kutyája c. darabot 2006 márc. 25-én mutatja be a Vígszínház Ács János rendezésében. Don Juan már-már legendás alakja Tirso de Molina művében, az El burlador de Sevillában tűnik fel először, majd a világirodalomban egyebek közt Molière és Baudelaire is feldolgozza (előbbit Petri György fordításában 2004-ben mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház, utóbbit Tóth Árpád remek fordításában olvashatjuk). Zenei feldolgozásai közt említhetjük Mozart Don Giovanni c. operáját vagy Richard Strauss: Don Juan c. szimfonikus költeményét. Calderón de la Barca nevét is a legkiválóbb szerzők között tartja számon a világirodalom, magyarul is több művét olvashatjuk, jelenleg a Nemzeti Színház tűzte műsorára Az élet álom c. darabját, melyről már a szerző kortársai is rendre elismerően nyilatkoztak. Luis de Góngora y Argote az előbbi költőóriások méltó párja, ám művei közül magyarul jobbára csak versek jelentek meg, valamint részletek a Fábula de Polifemo y Galatea (Polüphémosz és Galatea története) és a Primera soledad (Első magányosság) című, nagyobb terjedelmű, szintén verses művéből.
Fontos még említést tenni a misztikus líra jeles képviselőiről: Fray Luis de León híres Énekek éneke-fordításáról Borges is elismerően nyilatkozik, és előszót ír hozzá; Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János pedig szenvedélyes hangvételű versekben szól elragadtatott látomásairól. Előbbihez pedig nem kisebb szobrászegyéniség, mint Gianlorenzo Bernini egyik legnagyszerűbb szobra köthető, a mindenki által jól ismert Szent Teréz extázisa című, a római Santa Maria della Vittoria karmelita templom Cornaro kápolnájában.
Természetesen nem beszélhetünk úgy a spanyol aranyszázadról, hogy ne térnénk ki röviden arra az íróra, akinek a hatása alól valószínűleg az egész későbbi irodalom sem bújhat ki: Miguel de Cervantes Saavedrára. A Don Quijote bizonyára egyike a legtöbb nyelvre lefordított könyveknek, narratív technikáit a legmodernebb írók előképeként tartja számon az irodalomtörténet, de nem csak az irodalomra hatott termékenyítően: számos filmadaptációja ismeretes, színdarabok, zeneművek, rajzfilmek készültek az elmés nemes történetéből, képzőművészek tucatja készített hozzá illusztrációkat, faliszőnyegeken, könyvborítókon, szobrokon tekinthetjük meg alakját; napjainkban turistautakat szerveznek, hogy bejárják az utakat, ahol a lovag is megfordult, szakácskönyvek kínálják a regényben előforduló ételek receptjeit. Hosszan sorolhatnánk még Alonso Quijano kalandjainak utóéletét, a legképtelenebbtől a legkomolyabb tényekig, de végezetül elégedjünk meg annyival, hogy megemlítjük: a regény legfrissebb magyar fordítása-átdolgozása is nemrégiben, 2005-ben jelent meg, az Európa Kiadó gondozásában.
A kor képzőművészetét talán szükségtelen itt részletesen tárgyalni, hiszen a Szépművészeti Múzeum kiállításán az érdeklődők betekintést nyerhetnek a spanyol festészet legnagyszerűbb pillanataiba, a középkor pompás oltárképeitől kezdve egészen Goya remekműveiig. A teljesség igénye nélkül csak néhány festményt említenék, amit most hazánkban csodálhatunk meg: El Greco képei közül most itt látható az eredetileg a Pradóban őrzött Ismeretlen lovag c. mű, valamint a Pünkösd oltárkép, José de Ribera alkotásai közül a drezdai Szent Lőrinc, vagy a Prado tulajdonában lévő Bűnbánó Magdolna, de itt van Velázqueztől a Don Carlos infánst vagy épp a festő feleségét ábrázoló portré, és Margarita Teresa infánsnő kék ruhában. A Zurbarán és Murillo alkotásait bemutató termek után a budapesti Goya-képeken kívül láthatjuk még a többi közt a Gyermek kutyákkal című festményt, szintén a Pradóból.
Ha Goya művészete a XIX. század elején már sok tekintetben a modernséget képviseli, a XIX. század végén és a XX. elején az építészetben Antonio Gaudí az, aki hallatlan formai újításokat honosít meg. Barcelonában számos épület őrzi keze nyomát, a többi közt a Casa Batlló, a Casa Milà vagy épp a közismert Sagrada Familia templom. És ugyanazokban az években, amikor ezek az épületek keletkeznek (a XX. század 10-es, 20-as éveiben), Picasso és Braque munkássága nyomán kialakul és Európa-szerte terjed a kubizmus, majd valamivel később (a 20-as, 30-as években) Joan Miró és Salvador Dalí a szürrealizmus két, egymástól egészen különböző, ám egyaránt megnyerő változatát hozza létre. Dalít pedig nem említhetjük anélkül, hogy ne szólnánk a nagy triász másik két tagjáról, Luis Buñuelről és Federico García Lorcáról. E barátság gyümölcse például Az andalúziai kutya című film, de Lorca színdarabjait is láthattuk már filmvásznon (pl. Carlos Saura feldolgozásaiban) és magyar színpadon egyaránt (Bernarda Alba háza, Katona József Színház); a Vérnász c. drámából Szokolay Sándor írt operát, versei pedig Nagy László kiváló fordításában jelentek meg.

A XX. század második feléből említsünk meg egy szobrászt, Eduardo Chillidát, akinek nagyszabású, sokszor inkább építészeti, semmint szobrászi jellegű munkái számos spanyol és külföldi köztéren, valamint a természetbe helyezve is megtalálhatók. A mai spanyol építészet pedig szintén kiváló alkotásokkal büszkélkedhet, ilyen pl. a Rafael Moneo tervezte Római Művészeti Múzeum Mérida városában (1980–86), de külföldi építészek remekműveit is megtalálhatjuk itt, például Bilbaoban a Frank o. Gehry tervezte Guggenheim Múzeumot.
Ami pedig az irodalmat illeti, az sokáig nehezen szabadult a Franco-rendszer hatása alól, évtizedeken keresztül a legtöbb regény témája a diktatúra vagy annak valamiféle következménye volt. Mára a szabadság megtermette irodalmi gyümölcseit: mindenféle műfaj létjogosult, a ma alkotó fiatal írók otthonosan mozognak az újságírásban, a költészetben; számos krimi, romantikus vagy éppen fantasztikus regény születik, de éppúgy fellendült a történelmi regény divatja; a fiatalok problémáira reflektáló, alig szerkesztett, szlengben írott regények mellett az írás kérdését boncolgató metaregényeket, kísérletezőbb műveket is megtalálhatjuk.
A könyvfesztiválra megjelenő művek ebből a bőséges kulturális forrásból táplálkoznak; az olvasó bizonyára talál majd magának ízlésének, habitusának tetsző olvasmányt.

Kutasy Mercédesz