Proletárkezet vagy antantkorbácsot?
Szécsi Noémi regénye egy kommunista henteslegényről

A huszadik század történelmét, eszméit és azok ütközését szokatlan oldaláról vizsgálja Szécsi Noémi új, történelmi és családregénye. Kiindulópontja az 1919-es Tanácsköztársaság, főhőse egy bicsérdista hentes, a kommunizmus eszméjének megszállott, már-már vallásos rajongója, aki egész életét valamiféle titkosügynökként éli le nagypolgári környezetben. Felesége reakciós, fiai közül az egyik hadifogoly lesz a második világháborúban, másik nyilasként esik el Budapest ostromakor. Sanyi, a regényhős, aki alig húszévesen megbízatást kap Kun Bélától, hogy a Tanácsköztársaság pártvagyonát Bécsbe menekítse (és élete végégig őrzi a széf kombinációját, ahová elhelyezi) azzal a megbízatással tér haza, hogy szabadítsa ki Korvin Ottót. Álruhában megfordul a Prónay-féle különítményben, bujkál a hatóságok elöl, polgári miliőben szervez illegális kommunista sejtet, 56-ban lelkesedik a forradalomért, végül saját fajtája végez vele mint ellenforradalmárral. Szécsi Noémi majd félezer oldalas regénye a tőle már megszokott ironikus, szatirikus hangnemben született…

-Mi indított arra, hogy az 1919-1957 közötti történelmi fordulatait (Monarchia, Tanácsköztársaság, Horthy-rendszer, nyilas uralom, Rákos korszak, Kádár-éra), kommunista szemszögből sződd regénnyé?
- Egészen más regényt terveztem. Erotikusat. Megvolt a vázlat, a figurák, köztük a dédnagyapa alakja. Rájöttem, hogy az erotikus részek halálosan untatnak, de a dédnagyapa érdekelt. Ráadásul régóta él bennem a trauma, amit 13 évesen a rendszerváltás okozott azzal, hogy kiderült: akiket mi eddig hősöknek ismertünk, gazemberek. Egyik napról a másikra azt mondták, ne hozzuk az iskolába a történelemkönyvet, mert ami benne van, nem igaz. Így aztán magamnak kellett összekaparnom, mit gondoljak róluk.
- A regényen látszik, hogy komoly előtanulmányokat folytattál a könyvhöz. Miket olvastál?
- Az utóbbi két évet a Széchenyi könyvtárban töltöttem, még a lányomat is a közelben írattam be a bölcsődébe. Főleg emlékiratokat olvastam, mert azokból tudtam megkonstruálni a családregény érzetet. Közszerepelők, írók és politikusok írásait olvastam, meg újságokat. Indulattörténeti regényt akartam írni, a politikai indulatokra voltam kíváncsi, ami a közszereplők között feszült: kik utálták egymást, milyen kapcsolatrendszer volt közöttük. Az emberi vonásaik érdekeltek.
- A politikusoknak szinte eposzi jelzőik lehetnének: : Szamuely vérgőzös, hogy Kun Bélának sokat fáj a feje és szeret enni, Kádár sakkozik… A főhős viszont átlagember minden különcsége ellenére is.
- A politikusok nyilvánvalóan karikatúrák. De az a személyes véleményem, hogy a 19-es kommunisták még valódi idealisták voltak, bizonyos értelemben szimpatikusak is lehettek, mint Korvin Ottó. A később érkezettek sokkal gyakorlatiasabban és kíméletlenül gondolkodtak. Főhősnek mindenképpen férfit kellett keresnem: nő nem kapott ekkora szerepet abban az időben. Olyan, kicsit bugyuta, naiv, de jóindulatú és lelkes hőst kerestem, aki leképezi az én 13 éves lelkemet. Párhuzamként pedig ott áll mellette a tőle gyökeresen különböző és minden korszakban magát feltaláló Józsi…
- Sanyinak és Józsinak is számos álneve van, de nem ismerjük a valódi nevüket, csak a keresztneveket. Miért?
- Nem akartam megnevezni őket, mert akkor véleményt kellett volna formálnom, így nem kellett döntenem, hogy elhatárolódom attól az illúziótól, hogy ez az én családom története. Direkt lebegni hagytam.

- A regény címe beszédes: Monte Cristo. A főhős azonban mégsem a Dumas regényből megismert Monte Cristo-i alkat. Őrzi a kincset, nemes lelkű is, ha tetszik, de nem bosszúálló.
- A bosszú mint toposz erősen jelen van a regényben, mert mindenki mindenkin bosszút áll, amikor egy új rendszer jön. Az 56-os bosszúállás volt az utolsó, az újabb váltásnál már nem történt fizikai atrocitás.
- Lelkileg hogyan dolgoztad fel, mindazt a borzalmat, amit a háborús emlékiratok olvasása jelentett. Sikerült az íráshoz eltávolodnod tőlük?
- Az ostrom részt legalább háromszor újraírtam, hogy ne legyen túl véres. A könyv eleje inkább vérkabaré, de ahogy haladunk a történetben egyre inkább a tragédia érvényesül. Senkinek a kárára nem akartam viccelődni a témával. Tébolyító volt végigolvasni az emlékiratokat, azt a sok értelmetlen halált. 19-hez viszonylag könnyű volt megtalálnom a távolságot 45-höz és pláne 56-hoz már nehezebb. Többször újrakezdtem, hogy ne legyen a szöveg kegyetlen, elfogult vagy frivol.

- Az előző könyveid egészen más tematika mentén születtek: a Babanapló és a Mamanapló az érintett körben nagy sikert hozott. Ehhez képest a mostani könyved 180 fokos fordulat.

- Nehezen is tudtam magam elé képzelni, ki lesz az olvasóm. Meglepett, hogy a velem egyidőseket a téma vagy hidegen hagyja, vagy taszítja. Az idősebbek fogékonyabbak, mert még benne éltek.

- És az irodalmi kritikák?
- Folyamatosan azon gyászolok, hogy úgy érzem, kijátszottam magam az irodalom határvidékére. Nem tartozom sehova, kitaktikáztam magam a magas irodalomból, de nem vagyok elég populáris. Akik a Kismama könyveket olvasták, nyilvánvalóan valamilyen vicces, könnyed könyvet vártak tőlem, aki a Vámpírt olvasta, viszonylag kis olvasóközönséget jelent. A Kismamára máig kapom a visszajelzéseket, ezt a másik két regénynél nem várhatom el. Bár a Vámpírból hosszas vajúdás után talán film készül.
- Mit gondolsz a jövődről? 30 évesen végül is a negyedik könyvedet publikáltad.
- Annyit tudok, hogy írni akarok. Ahogyan én írok, annak a magyar irodalomban nincs hagyománya, az angolszászban már inkább. Nem tudok, hova becsatlakozni. Rosszul érint, amikor a rengeteg munka ellenére, a kismamás könyvek őszinteségét fontosabb írói gesztusnak tartják, mint a stilizáltságot és megformáltságot. Próbálom kitalálni, merre tovább. Még mindig a felkészülés fázisában vagyok. A Monte Cristo egyfajta tízpróba volt.

Szénási Zsófia