Hosszú betegség után, életének 73. évében vasárnap éjjel elhunyt Szigethy András Táncsics-díjas újságíró, író, drámaíró - tájékoztatta a család hétfőn az MTI-t.

Szigethy András Jászapátiban született 1944. november 10-én. Járt agrártudományi egyetemre, volt filmgyári állatidomár és gyári munkás. 1969-ben lett újságíró a Heves Megyei Népújságnál, de mindeközben első osztályú teniszjátékosként és edzőként is ismerték. 1983-84-ben az Ifjúsági Magazin olvasószerkesztője volt. Ezután ismét segédmunkásként dolgozott, majd 1985-ben a Népszabadság újságírója, veszprémi tudósítója, később főmunkatársa lett. Tanított a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémiáján, és műfajelméleti szakkönyvet is írt. Méltatói szerint kevesen ismerték nála jobban a Kádár-kori és a rendszerváltás utáni Magyarországot.
Szigethy András főbb irodalmi művei: A delfinek bűntudata (novellák, esszék, 1995), Kegyelem (dráma, 1997), Perbeszéd (rádiójáték, 2000), A Krokodilfa (regény, 2001), Pilátus az ügyész előtt, avagy a birodalmi ember vallomása (2003), Teniszregény (regény, 2006), Sztálin 50 (dráma, 2007), Az Isten szeme (2009). Kegyelem című, Kádár Jánosról szóló drámáját 1998-ban mutatta be a Veszprémi Petőfi Színház, majd a Pesti Színház is játszotta.

A Könyvhét 2001. április 19-i számában közöltünk interjút Szigethy Andrással Krokodilfa című regényéről. Azt követően néhány alkalommal írt lapunknak recenziót, az utolsó 2005. júliusi számunkban jelent meg. Ennek az írásának a közlésével emlékezünk.

Szigethy András
A természetes beszédhelyzet emlékezete
avagy: A monori tanácskozás 1985. június 14–16.
Könyvhét, 2005/13-14. szám

Semmit és sokat mondó a cím. Kinek, kinek élete és történelmi tapasztalata okán. A könyv címe mindössze ennyi: A monori tanácskozás 1985. június 14–16. A könyv, melyet az 56-os intézet – hivatalosan az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány – jelentetett meg pontosan a tanácskozás huszadik évfordulójára, klasszikus értelemben nem könyv, jegyzőkönyv. Abból az időből, amikor még léteztek a magyar társadalomban kollektív illúziók.
Abból az időből, amikor még Csurka István természetesnek tartotta, hogy mintegy axiómaként hivatkozzék a Konrád–Szelényi elméletre, ha értelmiségről, osztályhatalomról esik szó.
Abból az időből származik a jegyzőkönyv, amikor még Kenedi János nem Csoóri Sándorral vitatkozik barátilag, hanem per Sanyival, és Konrád György azt mondja: „Pista volt olyan kedves…”
Akkor még Szabó Miklós Csurka István után úgy szólalhatott meg első mondatában, hogy „Az elhangzott előadás diagnózisával maradék nélkül egyetértek.”
Akkor még természetes volt, hogy a magát urbánus értelmiséginek nevező történész megköszönje a népi írók legjobbjainak, hogy fölnyitották a szemeket a magyar kisebbségek egyre súlyosbodó helyzetére.
Akkor még tudták, ki volt az a Donáth Ferenc, akinek köszönhetően bekövetkezhetett Monor, ahol, Rainer M. János szavaival élve létrejött, illetve helyreállt az a természetes beszédhelyzet, amely egyedül méltó az értelmiséghez.
Akkor az értelmiség még csereszabatos volt az intelligenciával, és felelősséget érzett nemcsak az ország helyzetéért, hanem azért is, ahogyan beszél egymással és egymás között. A mondandó tartalma és hogyanja egyaránt kölcsönzött méltóságot a gondolatoknak, és a gondolatok megfogalmazóinak.
Mára ez a méltóság semmivé lett. Monor szellemével együtt. Mára a természetes beszédhelyzet az értelmiség szereplői között politikai merevgörccsé rándult. Értelmiségi magatartás és politikai szómágia gyatra kevercse, a média mindennapi csócsálmánya határozza meg a közbeszédet.
Nincs természetes beszédhelyzet.
Természetes beszéd sincs. Ha véletlenül van, akkor a közember nem hiszi el, hogy az. Mert nem Monor szelleme lebeg a demokráciának vélt belpolitikai tragikomikus abszurd felett.
Monor szelleme halott.
Az a szellem, amely bajainkból kikászálódni vágyva valódi társakat keresett a valódi problémák megoldására. Monor egykori főszereplői közül ma többen nem is köszönnek egymásnak. Az értelem szövetsége foszlányokra tépve.
Donáth Ferenc, akinek „tapasztalatai voltak arról is, hogy valódi »népfront« – igazi politikai szövetség – csak hátsó szándékok nélkül, együttes gondolkodás, szabad vita és konszenzus alapján lehetséges”, húsz évvel ezelőtt e szavakkal nyitotta meg a monori tanácskozást: „Gondolatainkat kicserélni jöttünk össze, mivel nyomós körülmények sürgetik, hogy keressük a kiutat társadalmunk romló állapotából és az ország nehéz helyzetéből. Ez jogunk és kötelességünk is”.
Kis János Monoron azt mondta, hogy ha volt is „néhány rossz hangulatú szóváltás” az egész tanácskozást az lebegte be, hogy „nincs olyan kérdés, amiről ne tudnánk megértéssel és valamilyen kölcsönös szolidaritást feltételezve vitatkozni.”
Ez a szellem veszett ki a közélet szereplőiből.
Mintha csak Vekerdi László akkori – más kontextusban használt – szavai keltek volna életre, amikor Fekete Gyulára hivatkozva arról beszélt, hogy a világ csak abból ért, ha valaki „tényezővé” válik benne. Azaz nyers erővé.
„Nincs itt etika, nincs itt erkölcs, nincs itt szellem, nincs itt szó semmi másról. Ez a világ »tényezőkből« ért. A 17. század óta az európai kultúrából eltûnt a politikai kultúra”—mondta akkor Vekerdi.
Monor „utódai” megtanultak hazai tényezővé válni.
Mást nemigen tanultak meg.
Ennyire futotta erejükből.