Életének 95. évében meghalt Borbándi Gyula Széchenyi-díjas író, történész, rádiós- és folyóirat-szerkesztő, a magyar ötvenhatos emigráció kiemelkedő alakja - értesítette a család az MTI-t.

A tájékoztatás szerint szerdán délután hunyt el budapesti otthonában, csendben, családja körében.

Borbándi Gyula 1951 és 1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa volt. 1951-ben részt vett az emigránsok által szerkesztett Látóhatár folyóirat megindításában, később ennek főmunkatársa, majd főszerkesztője, 1958-1990 között pedig az Új Látóhatár felelős szerkesztője, de úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai - olvasható az özvegy, Juhász Olga megbízásából az MTI-hez eljuttatott közleményben.
Az MTI Sajtóadatbank összeállítása szerint Borbándi 1919. szeptember 24-én munkáscsaládban született Budapesten. A közügyek és az irodalom iránti érzékenységet fiatal korából hozta magával, rendszeresen olvasta a népi írók műveit és részt vett a Széchenyi Szövetség falukutató munkájában, a szervezetnek alelnöke is volt. A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemet munka mellett végezte el, 1942-ben szerzett jogi diplomát. 1941-1949 között a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselője volt, közben 1942-45-ben katonai szolgálatot teljesített.
A Nemzeti Parasztpárt Kovács Imre nevével jelzett irányvonalához csatlakozva kapcsolódott be a politikai életbe. 1949 januárjában a politikai mozgástér beszűkülése miatt hagyta el Magyarországot. Rövid ausztriai tartózkodás után Svájcban telepedett le, majd 1951 nyarán Münchenbe költözött. Ettől az évtől 1984 szeptemberéig Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa, 1979-84 között a magyar osztály helyettes igazgatója volt. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár című folyóirat megindításában, amely a nyugati magyar emigráció meghatározó szellemi műhelyévé vált. 1953 januárjától a folyóirat főmunkatársa, 1957 novemberétől egyik szerkesztője, 1958 júliusától 1989 végéig az Új Látóhatár felelős szerkesztője volt. (A folyóirat archívuma tavaly digitális formában is elérhetővé vált.)
A Hontalan Írók PEN Központja német nyelvterületi csoportjának 1970-től tíz éven át volt alelnöke. Publikált az Irodalmi Újságban, a Katolikus szemlében, a Magyar Híradóban, a Bécsi Naplóban, a Szivárványban, a Nyugati Magyarságban, az Életünkben, és az Ungarn-Jahrbuchban, utóbbinak 1991-től szerkesztőségi tagja volt.
Először 1987-ben látogatott haza, a rendszerváltást követően idehaza is publikált. 1990-92-ben a budapesti Hitel védnökségének tagja, 1991-2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja, 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja, 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja is volt.
Munkáiban főleg irodalomtörténeti, történelmi és politikai kérdésekkel foglalkozott, amelyek nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai. A hetvenes évek elején kezdte el írni a magyar népi irodalom és mozgalom bemutatását és értékelését, a kiadási lehetőségekre tekintettel német nyelven. A magyar népi mozgalom című kötet német változatát 1976-ban Münchenben, a magyar változatot 1983-ban New Yorkban adták ki - Budapesten csak 1989-ben jelenthetett meg.
A magyar emigráció életrajza 1945-1985 című munkája, a külföldre szakadt magyar politikusok, írók tevékenységének lexikális alaposságra törekvő összefoglalása Bernben 1985-ben, Budapesten 1989-ben látott napvilágot. 1987-ben jelent meg a Nyugati magyar tanulmányírók antológiája, majd 1992-ben az évtizedes gyűjtőmunka eredményeit összegző Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. 1997-ben adták ki a Magyar politikai pályaképek 1938-1948 című, több mint háromszáz politikus életrajzát tartalmazó könyvét. 2003-ban jelent meg a Két világban. Életem és pályám című kétkötetes önéletrajza.
A rendszerváltás után, 1991-ben három elismerésben is részesült: megkapta a Magyar Művészetért Díjat, a Pro Cultura Hungarica kitüntetést és a Magyar Érdemrend Középkeresztjét. 1992-ben Bethlen Gábor-díjat, 1995-ben Nagy Imre Emlékplakettet vehetett át. A Széchenyi-díjjal 1999-ben tüntették ki "esszéírói, történészi munkásságáért, a nyugati magyar emigráció kutatásáért". 2000-ben a Magyar Örökség kitüntető címét kapta meg, 2007-ben Hazám díjjal tüntették ki. 2011-ben példaértékű irodalmi, történészi életműve elismeréseként megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkereszt a csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést.
Borbándi Gyula életfilozófiáját egy interjúban így foglalta össze: "Mindig az elérhetőre törekedtem, és nem kínoztam magam megvalósíthatatlan vagy reménytelen dolgokkal. Ragaszkodtam a családomhoz, azokhoz az embertársaimhoz, akik szerettek és akiket szerettem. Békére és belső harmóniára vágytam, nem volt bennem semmilyen küldetéstudat, de mindig igyekeztem nemcsak a magam javára, hanem a köz hasznára is dolgozni."

Az Ünnepi Könyvhetet 2010-ben Borbándi Gyula nyitotta meg, ebből az alkalomból készített vele interjút a Könyvhét számára  Pompor Zoltán