Flanagan már évekkel ezelőtt bemutatkozott a magyar közönségnek, Keskeny út északra (2017, Jelenkor) Booker díjas regénye a háború és a szerelem kettősségében játszódik, az Egy tenyér, ha tapsol (2018, Jelenkor) pedig az Európából Ausztráliába bevándoroltakról mesél. Most megjelent regényét az Első személyt pedig úgy jellemezhetnénk, mint egy memoáríró memoárja, egy szellemíró visszaemlékezése, az alkotás őrületbe hajló gyötrelmének ábrázolása. Vagy éppen végtelen szélhámosságok sorozata, amelyekben legfeljebb hihetünk, hiszen látni, sohasem látjuk őket.

De mit is rejt ez az önéletrajzi elemeket is felhasználó, majd fél ezer oldalas könyv? A fülszöveg Kif Kehlman, ambiciózus, fiatal, ám pénztelen és sikertelen író történetét ígéri nekünk, aki egy este váratlan hívást kap. Szellemíróként a hírhedt szélhámos, Siegfried Heidl életrajzát kellene megírnia, bemutatni a csalót, aki dollármilliókat szedett ki a bankokból. A munkára hat hetet kap, és talán belépőt az irodalmi világba, bejárást egy kiadóba, no meg tízezer dollárt, amiből kifizethetné adósságait, és eltarthatná családját.

“Nagyon határozott véleménye volt nagyon sok mindenről. Én már nem tudtam biztosan, mit gondolok bármiről.”

A történet a valóságban gyökerezik, az ifjú Flanagan pályakezdőként tényleg megírta ausztrália legnagyobb csalójának, John Friedrichnek az életrajzát.  Ezen túlmenően a való élettel való hasonlóságok felfedezése már az olvasón múlik, kérdés marad, hogy hol találkoznak, és hol válnak el egymástól Flanagan saját élményei és a könyvbeli világ. Amennyiben a szélhámos életét középpontba állító cselekmény láttán fordulatos, ötletekben és cselszövésekben dúskáló történetre számítunk, ahol válogatott csalások sorakoznak egymás után, amolyan prózai Kapj, el ha tudsz-ra vagy egy tehetséges Mr. Ripley-re, akkor ha csalódásban nem feltétlenül, de meglepetésekben mindenképp részünk lesz.

“[…] milyen nehéz rájönni, van-e valami igazság akár egyetlen emlékben is. Hogy mennyit segít az őszinteség a szükséges hazugságban, és hogy a hazugság hogyan tart életben minket.”

A szélhámos Heidl ugyanis nem avatja be szellemíróját élete részleteibe. A regény gerincét kettejük párharca alkotja, ahogy Kif próbál áttörni Heidl szólamain, használhatatlan anekdotáin és egymásnak ellentmondó, konkrétumoktól mentes hazugságain. Mindeközben Heidlnek sikerül Kif bőre alá másznia, aki ahogy a semmiből teremti meg Heidl regényes életét, már abban sem lehet biztos, hogy kicsoda is ő valójában. Kif keresi magát és keresi a történetet is, az igazság és a hazugság kérdése csap össze a feje fölött, és a Heidl hadoválása felett érzett dühe az olvasóra is átragadhat. Mert micsoda is ez a könyv? Egy szatirikus identitástörténet? Egy trükk, ami egy-egy tulajdonságra redukált mellékszereplőit (Suzy, aki gondoskodó vagy Gene Paley, az üzletember) mozgatva adja nekünk a cselekmény illúzióját, miközben mindaz, ami történik, nem is igazán lényeges. A hangsúly olyan kérdések megválaszolásán van, mint hogy ki is hazudik igazán? Aki hitével megtölti a mese vázát? Aki megalkotja az illúzió kereteit? Aki utólag elmesél egy történetet? És miért is annyira fontos az az igazság egyáltalán? Mit remélhetünk tudni és mik a határaink a megismerésben? Válasz nincs, csupán dilemmák sora és Kif gyötrődő küzdése, hogy meghúzza a határokat igazság, hazugság és saját maga között.

Vince Dóra

Richard Flanagan: Első személy
Fordította: Kada Júlia
Jelenkor Kiadó, 480 oldal, 4499 Ft