Folytatódik Karl Ove Knausgård Évszakok sorozata. A második kötet a Tél, amely ugyanott folytatja, ahol az Ősz abbahagyta, és ez nemcsak a hónapok folyására, a november után következő decemberre érvényes. A Lars Lerin festményeivel illusztrált kötetet a Magvető jóvoltából olvashatjuk A. Dobos Éva fordításában.

Kicsit disszonáns érzés a tavasz beköszöntével a télről olvasni. Kinn ragyogó napsütés, madárcsicsergés, és nyiladozó virágok. Bent, a könyv lapjai között pedig hó, hideg és halál. Markánsan tél hangulata van a könyvnek, nemcsak a hóesés és az elmúlás központi szerepe miatt, hanem mert sorra veszi a téli ünnepeket, a karácsonyt és a szilvesztert, valamint sokszor a téltől független tárgyak, helyzetek, emberek leírását is téli környezetbe ágyazza Knausgård.

A szerkezet mit sem változott, hónapok alapján három nagy egységből épül fel a kötet, amiket mindig egy, a lányának, Anne-nek címzett levél vezet be, aki meg is születik, mire februárra lapozzuk az időt. Itt is egy első ránézésre véletlenszerű válogatását látjuk a leghétköznapibb tárgyaknak és jelenségeknek. Knausgård ír székekről és vidrákról. A fülről és az orról. Fogkefékről és a 70-es évkről. A szexről, az autóbuszokról és a határaink meghúzásáról.

A sorozat kimondott célja, hogy Knausgård megmutassa a világot hamarosan megszülető lányának, minden szépségével és nehézségével együtt. „Furcsa, hogy létezel, de nem tudod, milyen a világ.” – írja a legelső, decemberi levél végén. Majd így folytatja: „Furcsa, hogy van egy pillanat, amikor először látunk meg egy arcot, egy fát, egy lámpát, egy pizsamát, egy cipőt. Az én életemben ilyesmi szinte már egyáltalán nem történik. De hamarosan történni fog. Már csak néhány hónap, és először látlak meg.” Olybá tűnik, hogy amellett, hogy lányának mutasson valamit, az igazi cél az, hogy ő maga tudjon friss szemmel a világra nézni, és felfedezni a világot saját magán keresztül. A könyv vége felé van egy szöveg Fonnról, egy skandináv mitológiai boszorkányról, aki kapcsán Knausgård hóbuckákba ugráló gyerekekről mesél (ebből is látszik, hogy az adott tárgy, mindig csak kiindulási pont, ahonnan az asszociációs lánc elindul). Csodás mulatságnak írja le a tetőről hóba ugrást, amit azonban felnőtt fejjel sosem ismételne meg. „Nemcsak azért, mert gyerekes, és kínos lenne, ha a szomszéd meglátna a tetőről ugrálni, hanem azért is, mert a megszokás, a mozdulatlanság és a kötöttség régi barátok, jól ismerem őket, tudom, mit várhatok tőlük, és ez fontosabb, mint ami új, a zuhanás és a szabadság.”

Az Ősz végén azzal a kérdéssel tettem le a könyvet, hogy ez az eklektikus tárca gyűjtemény, avagy írásban gondolkodás, egy működő formája-e a világ ábrázolásának. A Tél végén a kérdésem úgy módosul, hogy Knausgård formált, és hosszú érlelést tanúsító merengése megadhatja-e az ártatlan gyermeki csodálkozás örömét és nyitottságát. Hiszen tény, ahogy haladunk előre a megszokás jó barátunkká válhat, és egyre kevesebbszer mondhatjuk azt, hogy valamit most próbáltam először.

Vincze Dóra

Karl Ove Knausgård: Évszakok. Tél
Magvető Kiadó, 280 oldal, 4299 Ft