Ahol véget ér a világ

Az Izland-mítosz úgy tíz éve kezdett tetőfokára hágni a magyar blogokon, a tematikus oldalakon és a romantikus regényekben, melyek szerint gejzírek, Kék lagúna és sarki fény nélkül nem érdemes élni és szerelmesnek lenni.

Jón Kalman Stefánsson regénye, A halaknak nincs lábuk a műanyag konzumélmények helyett az emberi lélek mélységén átszűrt valóságot tárja olvasója elé, és arra az Izlandra repíti el, „ahol véget ér a világ”, ahol „sehol az országban nem lakoznak az emberek annyira közel a halálhoz, mint itt”, és ahol a só cserzette arcokba régmúlt történetek vájták a barázdákat.

Az egyik legismertebb kortárs izlandi szerző lenyűgöző regényében a klasszikus sagákat kelti életre: sok évtizedet átölelő családtörténete főhőse Ari, a fiatal férfi, aki egy romba dőlt házasság és két év dániai „emigráció” után visszatér nemcsak a szigetre, de gyerekkora színhelyére. A történet narrátora a hozzá hasonlóan érzékeny lelkű barátja, akivel egymást támogatva sikerült felserdülniük a rideg férfitársadalomban, mígnem elhagyták földjüket. Az elbeszélő egyfelől kívülállóként, másfelől nagyon is az események részeseként vállalkozik rá, hogy az időtlenség krónikása legyen generációkig visszamenően – feltárva azt az Izlandot, amely egyszerre függ a megszálló amerikai hadseregtől és rázná le annak igáját; ahol mindenki a halászatból és halfeldolgozásból él, miközben kvótatörvényekkel lehetetlenítik el életét; ahol a legfinomabb hamburgert Kvótcsalásnak hívják, a legegyszerűbbet pedig Pórnépnek; ahol egykor amerikai űrhajósok gyakorolták a holdra szállást a táj hasonlósága miatt; ahol a hó a házakat olykor fejük búbjáig betemetve nyeli el azok lakóit, és ahol szélcsendben fülelve meghallható az örökkévalóság.

Stefánsson prózájának ereje éteri költőiségében rejlik: a múlt eseményeit folytonosan a múlandóságra emlékeztetve fejti fel, miközben balladisztikusan térnek vissza a szövegben újra és újra egyes szálak, ahogy emlékeinkben nem szabadulunk bizonyos képektől. A halaknak nincs lábuk nem a fordulatos, cselekménygazdag meseszövéssel láncolja magához olvasóját, hanem azokkal a drámai erejű jelenetekkel, amikor egy anya először engedi el fiát a tengerre az apjával; amikor egy ökölbe szorított érdes kéz a szerelmet jelenti; amikor egy férfi kimenti a jeges vízbe ugró társát, és minden ruháját ráadja, vagy amikor két kamasz fiú életre szólóan ábrándul ki a szerelemből buta tévedésük okán. Ezek a pillanatok vagyunk mi – mondja Stefánsson –, ezek a szélfútta, halálra és kiszáradásra ítéltetett pillanatok, és „bármi, amit átéltünk, lassanként semmivé válik, még levegővé sem.” Ezért érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert ha nem hátrálunk meg a terjedelemtől, a sűrű, lírai mondatoktól, Stefánsson feltöri nekünk Izland jegét, és a halhatatlanság titkát hozza fel a mélyből.

Laik Eszter

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk
Fordította Patat Bence
Typotex Kiadó, 367 oldal, 3200 Ft