Halált megvető stílus

A veszteségek éve volt az idei. Kertész Imrét Esterházy követte a szomorú sorban 2016 júliusában; rég történt meg, hogy ennyire együtt rendüljön meg az ország. Mintha a kortárs „humanizmusfelelős” távoztával (Kenyeres Zoltán kifejezése) sokan úgy döntöttek volna: nem érdemes itt tölteni tovább az időt, hát követték. „Az utolsó, ehhez hasonló sokk utoljára talán Ady halálával érte ezt az országot meg ezt az irodalmat” – írja a Megrendülés segédigéi című kötet bevezetőjében Kőrössi P. József szerkesztő. Ami 1919-ben Ady temetése, az 2016-ban az írásos búcsúk tömege Esterházy Pétertől. Különleges irodalomtörténeti lenyomata ennek a Megrendülés segédigéi, amelyben több mint hatvan kolléga, jóbarát, tisztelő emlékezik az íróra prózában és versben egyaránt. A személyesség kulcsszó itt, Esterházyval még az is egyfajta személyes viszonyra lépett, aki csak művei által volt vele kapcsolatban. Akik pedig közvetlenül ismerhették, bejáratosak voltak otthonába, vagy osztoztak hétköznapjain, betegségben eltöltött hónapjain, nem vonhatták ki magukat személyisége varázsa alól. Heller Ágnes jellemzése foglalja össze a legjobban azokat a vonásokat, amelyek majd’ minden emlékezésben visszaköszönnek: „Barátságos ember volt, de nem haverkodó. Kedves, de nem nyájas. Mint igazi patrícius, családján és néhány barátján kívül mindenkitől három lépés távolságot tartott. Együtt érző tudott lenni, de anélkül, hogy osztozott volna a plebejusok szentimentalizmusában. Ironikus volt, de nem öncélúan gúnyolódó. Írásaiban gyakran pajzán, de sosem ordenáré. Játékos, de nem bohóckodó. Sokat beszélt (írt) önmagáról, de nem »nyitotta meg« szívét.” A méltóság és elegancia e csak rá jellemző vegyüléke a betegséggel való küzdelemben csúcsosodott ki, s ennek feledhetetlen megnyilvánulásairól egymás után sorolják a szerzők az emlékeket. „…Péter tovább beszélt, hogy most éppen ez van, érdekes, és úgy látszik, ez is az élethez tartozik – idézi fel Makk Károly telefonbeszélgetésüket egy elmaradt vacsora helyett. – (…) Péter úgy beszélt, mint aki paradicsomlével leöntötte a kedvenc nyakkendőjét, és a gyerekei kinevették.” Nehéz volna ennél szuggesztívebb leírást adni Esterházy halált megvető stílusáról. Amiképp
megrázó dokumentuma az utolsó hónapoknak az a levelezés, amelynek néhány mozzanatába Lengyel László avat be: Esterházy már nem tudja a vállalt szöveget megírni, de erről is a maga EP-s iróniájával, sztoikus derűjével ad hírt.
„Miatta és érte volt élvezet magyarnak lenni”, írja le Lengyel László a kötet egyik legfontosabb mondatát.
Lehetetlen itt elősorolni, hányféle vonás, mozdulat, arc, gesztus elevenedik meg a kötet lapjain, ami mind ő volt egykor – Esterházy maga éppúgy kimeríthetetlen, mint életműve. A csakis rá jellemző nüanszok: az „édesem” és „aranyom” mint szavajárása, amin Can Togay János kedvesen elhumorizál, vagy az az „elkapós”, magyarázó mozdulat, amelyet Barna Imre varázsol elő, és próbálgatja életre kelteni általa barátját, a „haja holdezüstje”, ami hercegi glóriába vonta fejét, és Tőzsér Árpád Ezüst című verse teszi halhatatlanná, az égszínkék tekintetet, amellyel áthatolt minden hamisságon.
S ott a név. Hogy „Esterházy néven íróvá válni a hetvenes évek Kádár-kori Magyarországán maga volt a csoda. Neki sikerült” – írja Osztovits Ágnes; vagy Ungvári Tamás azt, hogy amikor anno Esterházy Mátyást, az apát kérték fel szerzőnek egy hazai német laphoz, a kő-szoci felügyeleti szervnél „sírva fakadtak” a groteszk helyzet nyomán. S aki kíváncsi rá, miért és mire predesztinálta ez a név viselőjét és a nemzetet, az Romsics Ignác írásában választ talál rá.
Életre kelnek a helyszínek, a Római-parti ház, ahová a szerencsésebbek ellátogathattak, vagy elkísérhették sétáin, a csillaghegyi focipálya, ahol az író BLSZ II-es jobbösszekötő volt, idézi fel Lakat T. Károly, aki a Nemzeti Sportban elsőként hozta le Esterházy Kossuth-díját; aztán a gourmet nagy és élvezetes étkezései a különféle éttermekben – „Hogy tudott szépen szeretni enni”!, emlékezik Kőrössi P. József; egy régi szilveszterezés egy somogyi kis kúriában, amint Váradi Júlia idézi fel, ahol már készült a Javított kiadás, de senki nem sejtette; és az utolsó szereplés helyszíne, a Vörösmarty tér, ahol lötyögő zakójában elmondta búcsúbeszédét.
„Amikor igazán fontos művészek halnak meg, műveik és személyük aurája megsokszorozódik” – írja Kornis Mihály. Sok szerző mondatai rímelnek erre a kötetben, a legszebben talán Kun Árpád szavai: „Miért lett erősebb a jelenléte bennem, amióta hús-vér emberként nem jár köztünk?”
Bazsányi Sándor idézi fel EP egyik méltán legemlékezetesebb bon mot-ját, Esterházy írói, matematikusi, humorista (csakis a karinthysan klasszikus értelemben) és filozófusi vénáját egyesítő bölcsességét: Nádas Péter hetvenedik születésnapjára azt írta, „Ha egyikünk meghal, nagyon egyedül leszek majd”. 
Nemcsak a szavak, de képek is őrzik vonásait a kötetben: egy cingár, nőiesen finom arcú fiatalember 1978-ból, egy pompás kép ’85-ből Kornis Mihállyal, mintha csak egy kedvesen mókás Vladimir és Estragon-párost látnánk, aztán „a csillaghegyi pálya szélén, miután a mérkőzés 4. percében kiállították”, és látható a gannai búcsúztató egy pillanata is.
Aurateremtő kötet a Megrendülés segédigéi, mondhatnánk, a legszentebb halottidézés, ha van ilyen. „Életed teljes. / De mibennünk / semmi se kész. / Ami felfoghatatlan, eltakarja a kiáltást. /Nem látom a földről hova mész.” (Balla Zsófia: Elégia)
Laik Eszter

A megrendülés segédigéi. EP 1950–2016
Noran Libro Kiadó, 224 oldal, 2990 Ft