Szabad Tér
Osvát Ernő
Aforizmák
Macskarácsony
Kicsi Csascsi
és a rosszcsont madár
A hanta banda -
Őskori kaland
Osvát Ernő <br> Aforizmák Macskarácsony Kicsi Csascsi <br> és a rosszcsont madár A hanta banda -<br>Őskori kaland
Könyvhét folyóirat

Újabb könyv „az Idő költőjéről”, Krúdy Gyuláról – Kemény Gábor

Kiss Gábor - 2017.03.20.

A közelmúltban jelent meg Kemény Gábornak Krúdy körül című, 16 stilisztikai tanulmányt tartalmazó kötete a Tinta Könyvkiadónál. A tanulmányok közül hat Krúdy Gyula írásművészetéről szól. Ezért beszélgetett a szerzővel Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője Krúdy Gyuláról.

Kiss Gábor: Krúdy Gyula ma nem tartozik a divatos írók közé. Életében, majd az 1933-as halálát követően hogy alakult népszerűsége? Tudjuk, hogy a 2005-ben megszavazott „Nagy Könyv” százas listájában nincs Krúdy Gyula-regény. Ön milyen jövőt jósol Krúdynak?

Kemény Gábor: Az, hogy Krúdyt „divatos” szerzőnek tekintjük-e vagy sem, attól is függ, mit értünk „divat”-on. Ha a „divatos” szerző Coelho vagy Rowling, akkor Krúdy valóban nem az. De ha a „divatosság” azt jelenti, hogy az utóbbi időben is rendszeresen jelennek meg róla tanulmányok, sőt könyvek (nem az enyéimre gondolok…), vagy, hogy immár a harmadik életműsorozata van folyamatban egy szlovákiai magyar kiadónál, akkor szerintem nem kell aggódnunk Krúdy jövője miatt.

Kiss G.: Ön mikor és miért kezdettel foglalkozni Krúdy írásművészetével?

Kemény G.: Aránylag későn, tizennyolc éves koromban került kezembe az első Krúdy-regény, véletlenül éppen az egyik legsötétebb világlátású és nyelvileg legtöményebb, legzsúfoltabb munkája, az Asszonyságok díja. Bevallom, nem bírtam végigolvasni. (A „tud” helyett itt szándékosan használom a „bír” igét.) De még ugyanezen a nyáron, az érettségire készülve (vagy inkább ahelyett…) elolvastam Márainak Krúdy utolsó napjáról és haláláról szóló regényét (Szindbád hazamegy), és ez újból ráirányította figyelmemet „az Idő költőjére” (ahogyan egy régebbi értő kritikusa, Kárpáti Aurél nevezte Krúdyt). De még mindig két évnek kellett eltelnie, hogy végigolvassam a Szindbád-novellák első kötetét (a Kozocsa Sándor-féle 1957-es gyűjteményben), s további másfél évig tartott, amíg bele mertem fogni Krúdyról szóló első írásomba, egy egyetemi szemináriumi dolgozatba, amely az író időélményével és szimbolikus alakmásaival, alteregóival foglalkozott.

Kiss G.: Mit szól ahhoz, hogy Önt gyakran Krúdy-kutatóként, Krúdy-specialistaként szokták emlegetni?

Kemény G.: Ezt a minősítést nehezen tudnám cáfolni, hiszen a téma kutatása végigkísérte egész pályámat. Krúdyról írtam egyetemi szakdolgozatomat, egyetemi doktori (ún. kisdoktori) disszertációmat, kandidátusi értekezésemet, végül a számomra az MTA doktora címet meghozó, 2001-ben megvédett munkámat. E folyamatos kutatói tevékenység eredményeit a mostanival együtt öt könyvben és több mint száz tanulmányban publikáltam. Ennek ellenére nem tartom magamat „monotematikus” szerzőnek, mert foglalkoztam a stilisztika elvi kérdéseivel és más huszadik századi magyar írók stílusával is. A most megjelent, Krúdy körül című kötetnek is több mint a fele nem Krúdyról szól, hanem – többek között – Móriczról, Kosztolányiról, Márairól, Weöres Sándorról.

Kiss G.: Ha néhány jellemző írói vonást kellene kiemelni Krúdy Gyula írásművészetéből, melyek lennének azok?

Kemény G.: Nem könnyű néhány szóban summázni valamit, amivel kereken ötven éve foglalkozom. Hadd kezdjem a választ azzal, hogy új könyvem bevezetőjének ezt a címet adtam: „Egy rozsdás szeghez az egész életet”. Ez idézet Krúdy egyik regényéből, a Hét Bagolyból. Arra utal, hogy az irodalomban nem csupán az fontos (sőt talán nem is az az igazán fontos), amit az író fizikailag megtapasztal, hanem amit lelki szemével belelát, hozzágondol. Ez nyilvánul meg Krúdy stílusának néhány alapvető sajátosságában: a nyelvi képek, különösen a hasonlatok kedvelésében, a mondatrészek halmozásában, a hosszan hömpölygő mellérendelt összetett mondatok alkalmazásában és így tovább. Persze amit Krúdy művel, az a prózaírásnak csupán az egyik lehetősége. Nem vonom kétségbe a másfajta, szikárabb, az események, tények rögzítésére összpontosító írásmódnak a létjogosultságát sem. De engem a Krúdy-féle asszociatív látásmód nyűgöz le igazán.

Kiss G.: Ön hogy tartja, Krúdy nagy álmodozó vagy nagy realista volt?

Kemény G.: A fentiek értelmében e kettő között nem látok igazi ellentmondást. Krúdy (aki egyébként kitűnő újságíró is volt) kegyetlen pontossággal ismerte korának valóságát, de amit erről megírni érdemesnek tartott, azt saját pszichikumán, életlátásán átszűrve ábrázolta. Nem érte be a „rozsdás szeggel”, hanem hozzáálmodta az egész életet.

Kiss G.: Akik egy sort sem olvastak Krúdytól, de látták a Szindbád című, Huszárik Zoltán rendezte filmet Latinovits Zoltán főszereplésével, azoknak is lehet valami elképzelésük a Krúdy-regények világáról. Ön szerint a film pontosan adja vissza Krúdy világát?

Kemény G.: Nem elég azt mondani, hogy pontosan, inkább úgy mondanám, hogy kongeniálisan (ebben az idegen szóban nem „zs”-t, hanem „g”-t kell ejteni, hogy nyelvművelői énemet se tagadjam meg). Vagyis a film a maga eszközeivel képes ugyanazt a világot megjeleníteni, amit Krúdy szavakkal, képekkel, mondatokkal ábrázolt. Telitalálat volt a főszereplő kiválasztása is: Latinovits, aki alkatilag alig hasonlított Krúdyra, olyan nagy művész volt, hogy képes volt Szindbád alakjában tökéletes illúziót kelteni. De nem szabad megfeledkeznünk a ragyogó női szereplőkről, Ruttkairól, Dayka Margitról és a világszép Szegedi Erikáról sem.

Kiss G.: Szindbád az Ezeregyéjszaka meséinek a főszereplője. Hogy talált rá erre a mesés alakra Krúdy?

Kemény G.: A fiatal Krúdy, ez talán nem köztudomású, nagyon sokat olvasott, így természetesen az Ezeregyéjszaka meséit is olvasta. A párhuzam nyilvánvaló: Szindbád a tenger habjain utazik újabb és újabb kalandok felé, az ő hőse (önarcképe) az idő tengerén utazgatva keresi fel egykori szerelmeit. A korai Szindbád-novellák egyikét, A hídon címűt még így kezdi: „Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta.” Később már nem tartja szükségesnek, hogy újból és újból utaljon a világirodalmi forrásra: Szindbád alakja önállósul, és lassan egybeolvad az íróéval.

Kiss G.: A Krúdyt követő írónemzedék nagy alakja Márai Sándor, aki szintén írt egy Szindbád-regényt (Szindbád hazamegy). A most megjelent tanulmánykötetben ön egy hosszabb írást szentel Krúdy és Márai Szindbádjának az összehasonlítására. Milyen megállapításokra jutott?

Kemény G.: Márai Sándor regénye, amelynek nagy érdemei vannak abban, hogy az olvasók figyelmét újból ráirányította a halála után hét évvel már félig-meddig elfeledett Krúdyra, abba a műfajba tartozik, amelyet a franciák pastiche-nak hívnak. Olyan írásműről van szó, amely igyekszik hasonulni valamely más író stílusához, anélkül hogy parodizálná azt. A Márai-regény és a Szindbád-novellák statisztikai egybevetése azzal az eredménnyel járt, hogy Márainak ez tökéletesen sikerült: szövege némely tekintetben (a nyelvi képek gyakorisága, a szófajok aránya) még túl is tesz Krúdyn. De a mondatszerkesztésben ösztönösen ragaszkodik saját stíluseszményéhez (ezt a Vendégjáték Bolzanóban című „saját” regényével való összehasonlítással tudtam ellenőrizni), vagyis nem válik egészen Krúdyvá, hanem megmarad Márainak. Egyébként Márai annyira kedvelte, csodálta Krúdy írásművészetét, hogy naplójában megírja: feleségének haláltusája idején semmi mást nem tudott olvasni, csak Krúdyt.

Kiss G.: Önnek melyik a kedvenc Krúdy-regénye?

Kemény G.: Először nem címet, hanem korszakot mondanék. Azt a Krúdyt szeretem a legjobban, akit már elhagyott a siker, a pénz, az egészség meg a kalandok (igaz, az utóbbiakért kárpótolhatta fiatal felesége, akivel negyvenéves korában kötötte össze az életét, immár véglegesen). Ez a Krúdy éppen olyan nagy, talán még nagyobb mestere a magyar nyelvnek, mint a korábbi, fiatalabb Krúdy. De már nem tobzódik annyira a jelzőkben, a nyelvi képekben, nem ír olyan hosszú mondatokat, mint azelőtt. Ahogy azonban el tud beszélni egy látszólag érdektelen történetet, például egy hosszúra nyúló vendéglői étkezést, abban rejtélyes módon benne van az élet és a halál, az emberi élet értelme és értelmetlensége. Kedvenc novelláim közül kettőről elemzést is írtam (A nő, akiért szenvedünk, Előhang egy kispörköltről), ezek egy régebbi kötetemben olvashatók. De van olyan is, amelyikről nem írtam, csak újból és újból előveszem, mint A táncosnő és a Luca széke című „ádventi misztériumot”, amelyet minden év december 13-án elolvasok. A regények közül a Hét Bagoly a kedvencem: egy fiatal író életének néhány hónapja a 19. század végi Pesten, három évszak és három nő között. Erről viszont csak a közelmúltban írtam valamit A „tárgyias” Krúdy címmel. (Ez benne van a mostani könyvemben.) Mert Krúdy bizony nemcsak romantikus, szecessziós, impresszionista stb. volt, hanem tárgyias (vagy ha így jobban tetszik: realista) is. Az igazán nagy írók nem jellemezhetők egy-egy jelzővel. „Nem él az a jellem, melyet a jellemzés kimerít” – írta erről Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője.

Kiss G.: Krúdy még a műveltebb emberek tudatában is nagy hedonistaként él, aki szeretett enni, inni, és falta a nőket. Igaz ez a kép? Az író rászolgált arra, hogy az utókor így tartsa számon?

Kemény G.: Krúdynak ez a köztudatban élő alakja valóságos életrajzi tényeken alapul. Csakugyan nem vetette meg sem az asztal (vendéglői és kártyaasztal), sem az ágy örömeit. Daliás termetű, herkulesi erejű férfi volt. Valóban elvette az őt leckéztetni akaró huszártiszt kardját (bár az már legendás túlzás, hogy a térdén ketté is törte azt). De ez a kép mégis egyoldalú. Ha Krúdy csak ilyen lett volna, csak ilyesmikkel foglalkozott volna, vajon mikor írta volna meg több mint száz kötetre rúgó, hallatlanul egyenletes színvonalú életművét? Látnunk kell tehát a négy órakor kelő, íróasztalához ülő és onnan csak a napi egy nyomdai íves „penzum” teljesítése után felálló idősödő férfit is. (Ezt a Krúdyt második házasságából származó és vele a Margitszigeten és Óbudán együtt lakó leánya, Zsuzsa emlékezései örökítették meg.)

Kiss G.: Lapozgatva a tanulmánykötetet, az egyik tanulmány címében egy olyan szót olvashatunk, amelyet nem tartalmaznak a középiskolai stilisztikák: antonomázia. Pontosan mit takar ez a fogalom?

Kemény G.: Az eddigi kérdések közül erre a legkönnyebb válaszolni. Az antonomáziát talán nem tanuljuk, de mindennap használjuk. Például Deák a haza bölcse, Széchenyi a legnagyobb magyar, Debrecen a kálvinista Róma, Adynak Párizs a Bakonya, vagyis menedéke és így tovább. Akit érdekelne a pontos meghatározás is, megtalálhatja a Stilisztikai lexikonban, az Alakzatlexikonban és természetesen a Krúdy körül megfelelő fejezetében.

Kiss G.: Van még mit kutatni Krúdy stílusában? Ön tervezi még vizsgálni Krúdy írásait?

Kemény G.: Mint említettem, öt olyan könyvet írtam, amelynek Krúdy írásművészete, stílusa áll a középpontjában. Ez talán több is az elégnél. De még mindig érdekel a téma, sok jegyzetem van (én még cédulákra jegyzetelek, persze az internetet is használom). Hogy ebből mi lehet még, az sok mindentől, főleg az egészségemtől függ. De a kedv még mindig megvan, és az a bizonyos bartóki bőrönd sem ürült még ki.

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2017/1. számamókus könyvek reklámfüzethosszú hajúA hanta bandaMóraHelikonkönyvszakmaMesekalauzEuro-AuditObserverSaxumSzigetFekete Sas
Belépés