„Minél jobban óvtak a világtól, annál jobban rettegtem tőle, és később is csak óvatosan merítkeztem meg benne ahelyett, hogy belevetettem volna magam, és mindig visszahúzódtam az ismerős világ védelmébe, ha túl erős benyomások értek.”

Deborah Feldman története kevés szóban összefoglalható, ám annál komplexebb: a manhattani szatmári zsidó közösségben nevelkedett, tizenhét éves korában férjhez ment, öt évvel ezután pedig kimenekítette magát és kisfiát is ebből a környezetből. Szökésével nagy port kavart a közösségben, legfőképpen azzal, hogy tapasztalatait le is jegyezte, ezzel pedig a világ bepillantást nyerhetett egy olyan csoport mindennapjaiba, amely teljesen elzárkózik a külvilágtól. Jómagam leginkább úgy éreztem magam olvasás közben, mint amit a szerző megfogalmaz a fenti idézetben – minél többet tudtam meg a világáról, annál kevésbé szerettem volna odatartozni.

Például ha a szatmári zsidó közösség tagja lennék, ez a recenzió el sem készülhetett volna, hiszen a haszid nők nem olvashatnak könyveket. Mi szükségük lenne rá, hiszen a háztartás vezetésén, a főzésen, gyereknevelésen kívül nincs más feladatuk, ez csak a férfiaknak lehet hasznos, akik a Talmudot tanulmányozzák. Sokkal több szó esik arról, mi az, ami tiltott, mint arról, hogy mi a megengedett, és főként a nőket érintő korlátozásokról: „A szabályok csak a férfiak imájára vonatkoznak, mert csak a férfiak számítanak.” Az is meg van határozva, milyen esetekben léphet ki egy nő egyedül az utcára, hogy nem lehet jogosítványa, hogy férfiak jelenlétében le kell sütnie a szemét. Ne gondoljuk azonban, hogy a haszid közösségben kizárólag a nőkre vonatkoznak ilyen szigorú szabályok, a férfiak élete is nagyon meghatározott regulák közé van szorítva, és nekik is kevés szabad mozgásteret biztosítanak a szokások.

Hatalmas, messzire mutató vitát lehetne kirobbantani arról, mennyire helyes ez az életvitel, és mennyire nem, mennyire érdemes tisztelni a hagyományokat és mennyire lehet tőle eltérni, ha a saját (vagy családunk) érdeke úgy kívánja. És mennyire lehet alávetni magunkat egyetlen ember akaratának? Hiszen az egész közösség a rabbi intézkedései nyomán folytatja életét. „A rebbe döntötte el, hogy nem olvashatok angol nyelvű könyveket és nem viselhetek piros színű ruhát. Elszigetelt bennünket a nagyvilágtól, hogy soha többé ne vegyülhessünk el benne.” Szerencsére ezt nem az én tisztem megítélni, és nem próbálkozik vele maga Feldman sem; ezek a kérdések ugyan megbújnak a szövegben és valószínűleg mindenkiben felmerülnek olvasás közben, ő pusztán arra mutat rá, ő mennyire szenvedett ebben a közösségben, azt sosem állítja, hogy más számára ez nem lehet megfelelő életforma.

Talán az egyik legmegrázóbb pont a történet során, mikor Devoireh-nak esküvője előtt el kell látogatnia a mikvébe, a rituális női fürdőbe, hogy megtisztuljon a nagy napra. Még olvasóként is szörnyű élmény „végignézni”, ahogy a fiatal lánynak, akinek eddig egész élete során azt tanították, hogy rejtse el testének szinte minden szegletét, még saját maga elől is, most hirtelen egy teljesen idegen másik nő előtt kell levetkőznie, és hagyni, hogy az alaposan megvizsgálja, biztosan minden porcikáját megtisztította-e. A szexualitás egyébként is hatalmas tabu a közösségben, olyannyira, hogy ideális esetben a fiatalok csak akkor szembesülnek vele, mikor a házasságra felkészítő tanfolyamon részt vesznek esküvő előtt. Persze ott sem kapnak részletes szexuális felvilágosítást, így természetesen előfordulnak balesetek és egyéb problémák a házasság megkötése után – viszonylag nagy részét teszi ki a kötetnek az, hogy Devoireh és férje (illetve családjuk, akik minden részletbe be lettek avatva) próbálnak a végére járni annak, miért nem sikerül elhálniuk a házasságot.

Bármilyen nehéz is a nőnek ebben a házasságban, mégiscsak ez alatt az öt év alatt sikerül visszanyernie élete fölött az irányítást. Távolabb költöznek Williamsburgtől és családjaik, ismerőseik mindent figyelő tekintetétől, Devoireh jogosítványt szerez, majd fia születése után beiratkozik a Sarah Lawrence College-ba. Nem mondja ki, de talán mégis itt kapja meg a végső lökést ahhoz, hogy el tudjon szakadni eddigi életétől – új, nem haszid embereket ismer meg, barátokra tesz szert, sőt, odáig is elmerészkedik, hogy farmert vásároljon, illetve újra megnövessze haját. Végül aztán egy nap összepakolja a saját és fia táskáját, majd kisétál az ajtón, és azzal együtt ebből a közösségből is, amely egészen addig fojtogatta. Ha valaki látta a Netflix saját gyártású sorozatát, mely a könyv nyomán készült, valószínűleg egy drámaibb menekülésre számít; de itt szó sincs ilyesmiről, mindössze annyit ír: „miután elköltöztem…” Ezen a ponton szívesen olvastam volna többet is Deborah új életéről. Mennyire sikerült beilleszkednie, és mennyire sikerült levetnie szokásait, és melyek azok, amelyek mégis megmaradtak? Úgy tűnik azonban, hogy ez már egy másik történet, melynek elmesélésére még nem került sor.

Megrázó olvasmány tehát ez a kötet, és nem pusztán a haszid világ idegensége miatt – hiszen, ha valaki kissé tájékozottabb mint szerény személyem, valószínűleg kevésbé lepődik meg bizonyos tényeken –, hanem mert Deborah elképesztő bátorságról tesz tanúbizonyságot. Nemcsak akkor, mikor végül maga mögött hagy mindent, hanem előtte is, ahogy felszegett fejjel tűri, bármit is rójon ki rá a sors, és sok nyugszik tizenéves vállain. Mindezek együtt járulnak hozzá ahhoz, hogy egy kihagyhatatlan élménnyé váljon a kötet – talán nem a legpozitívabbá, de mindenképpen szükségessé.

Bráder Edina

Deborah Feldman : Unortodox – A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek
Libri Kiadó, 3999 Ft