Michel Houellebecq író és Bernard-Henri Lévy filozófus Európa-szerte ismert gondolkodók. Houellebecq mint világsikereket magáénak tudó író bizonyos értelemben nagyobb „sztár”, született szellemi felforgató, Budapesten is díszvendégeskedett már a 2013-as Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából. Néhány hete azonban Bernard-Henri Lévy nevét is sokkal szélesebb körben ismerhette meg a hazai közönség, mint korábban: a filozófus a magyar miniszterelnökkel találkozott – akinek régi kritikusa – és beszélgetett vele Európa jövőjéről.

Európa Houellebecq és Lévy frissen megjelent levelezéskötetének is visszatérő hívószava: a Közellenségeknek már a címe is többféle konnotációt hordoz. Könnyű kitalálni, nemcsak a két gondolkodóra vonatkoztatható, noha igaz, ami a fülszövegben áll: „A Közellenségek két hatalmas egójú, sebzett férfi élveboncolással felérő párbeszéde, akik, ahogy Houellebecq fogalmazott, homlokegyenest különböznek egymástól, de annyi közös bennük, hogy mindketten »igencsak megvetésre méltó személyek«.” Ebben a számkivetettségben természetesen élvezettel dagonyázik Houellebecq és Lévy is – ahogy Houellebecq fogalmaz egy helyen: „Maga is, én is állhatatosan kerestük az elvetemültség, a megaláztatás, a nevetségessé válás gyönyörét; és a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy fantasztikus siker koronázta a buzgalmunkat.”

Mint az idézetből is kiolvasható, öniróniának, humornak nincs híján a kötet, a szatirikus hangnem a kötőanyaga ennek a huszonnyolc levélnek – bár sajnos a vitriol mennyisége azért fokról-fokra csökken –, amelyet a két alkotó 2008 januárja és júliusa között váltott. Igaz, tíz év alatt sok víz lefolyt a Dunán (és a Szajnán), de itt most kevésbé a politikus Houellebecq és Lévy tollcsatáznak, sokkal inkább a szellem emberei a maradandóbb dolgokról – legyen szó akár az elmúlásról, vagy éppen magáról a politikáról.

Az „elkötelezett értelmiségi”-lét valamiféle kiindulópont kettejük vitájához, amelyről Houellebecq lehántja a nevetségesség rétegeit, és önmaga esetében „az ateizmussal határos ideológiai tartózkodás”-ból eredezteti. Noha nagyon is megvan a véleménye mindenről. Például sarkosan fogalmaz a demokrácia vívmányairól, amelyek talán nem is akkora vívmányok: „Az oroszok nyilván nem érzik úgy, hogy demokráciában élnek; azt hiszem, hogy nagy általánosságban tesznek erre, és ki hibáztatná őket érte? Éveken át laktam egy olyan országban (Franciaországban), ahol volt szavazójogom; alig éltem vele. Ebben az országban állandóan olyan politikai intézkedéseket hoztak, (…) például a »drognak« számító szerek makacs és ostoba tilalmát; az alkoholizmus ellen, az óvszerhasználatért, a kokain ellen, a cukrok ellen és még ki tudja, mi ellen folytatott szüntelen és szószátyár kampányokat.”

Az író sziporkázó cinizmusa mellett Lévy visszafogott, rezignált hangú levelei nyilván kevésbé szórakoztatók, viszont jobban átélhetők: például fejtegetései az atyáik hitét elhagyó zsidókról, akik nem voltak hajlandók beolvadni a befogadó ország kultúrájába saját felmenőinek történetéhez adnak keretet (nem késik Houellebecq szarkasztikus válasza: „Visszatérni a forrásokhoz? Ezért tényleg kár volt az a sok felkészülés az École normale-ra! Nem csodálom, hogy az apja elkeseredett.”). De a játéktér kiegyenlített a kendőzetlen őszinteség terén, Houellebecq sem csinál titkot a családi problémákból, dacára annak, hogy elmondása szerint a vallomásos irodalom nem az ő műfaja. Az anyja botrányos könyvéről szóló interjúban, mint írja, „..apám legszívesebben a derék fickót alakítja, a bátor és becsületes proletárt, akit egy veszélyes, labilis nő megszédített. Ezzel szemben anyám időnként nagyon pikánsnak találja, hogy egy csipetnyi rock and roll-életérzést csempész a történetbe – például úgy, hogy eltúlozva mutatja be a drogfogyasztási szokásait”.

Az önanalízis tematikája mellett állandó szereplői a leveleknek a nagy íróelődök, és a filozófus Lévy részéről cseppnyi vallomásosság ebbe is vegyül: „Végeredményben kevés igazi alapmű van. Kevés az egyetemes könyv, abban az értelemben, ahogy Borges hívta azokat a könyveket, amelyek átlátják az összes többit, és magukba foglalják az egész könyvtárat. Ott van Homérosz. Az Ó- és az Újtestamentum. És ott van A természetről – tudom, hogy már igencsak megadtam Lucretiusnak a tiszteletet. És aztán ott van, kinek-kinek ízlése és anyanyelve szerint, az Isteni színjáték, Shakespeare, Dosztojevszkij vagy Aquinói Szent Tamás Summa Theologiaeje. Houellebecq-nél zsigeri, belső élményből fakad fel a példaképek emlegetése: az anyja könyve miatt érzett szégyen hozza elő benne Kafkát: „Nietzsche persze jó író, nagyon jó író, de talán mégsem eléggé jó, mert van valami, amire jobban emlékszem, ami azonnal beugrik a szégyennel kapcsolatban: Kafka. Elég ritkán szoktam Kafkát megemlíteni a nagy felindulást okozó első irodalmi élményeim között. Pedig őt is tizenhat éves koromban olvastam, körülbelül egy időben Dosztojevszkijjel és Nietzschével, akiket gyakorta szóba hozok.”

Összességében Houellebecq sokkal szívesebben beszél a jelenről, a médiáról, és azon belül saját megítéléséről: „Ha valami elítélendő véleményt fejtek ki, akkor egyszerű a dolog: igazi szemétláda vagyok.”

Nem minden pontján érdekfeszítő olvasmány a két nagyság levelezése, különösen a magyar olvasónak. Sok a preciőz francia vonatkozás és aktualitás, no meg a tájékozottságot és műveltséget fitogtatni hivatott rengeteg adat, amivel nem fukarkodnak az urak. Bár polemikus levelezés ez, „nyertes” nem hirdethető. A show-t ezzel együtt Houellebecq viszi el. Temperamentuma, „lazasága”, szókimondása, provokatív modora kenterbe veri a filozófust, aki – szerencsére – megmarad filozófusnak.

Laik Eszter

Michel Houellebecq – Bernard-Henri Lévy: Közellenségek. Magvető Kiadó, 336 oldal, 4299 Ft