„A szerelem, mint az emberi élet egyik legszebb élménye, bármikor, bármely életkorban széppé varázsolja a mindennapokat. Örök energiaforrás, mint a Földnek a Nap, a léleknek a szerelem ad sokszor életerőt.” (Belső Nóra idézetek)

Az Olvasás Éjszakája programjára előadással készül Dr. Belső Nóra gyakorló pszichiáter, aki nap mint nap találkozik magányos és elkeseredett nőkkel, férfiakkal. Legújabb könyvében reményt keltően állítja: nincs az az életkor és élethelyzet, amelyben ne volna választási lehetőségünk.

– Mindenki boldog párkapcsolatra vágyik, mégis sok kapcsolat végződik kudarccal. Öntől idézek: „Meggyőződésem, hogy a válással végződő házasságok jelentős részét meg sem kellett volna kötni.” Ez eléggé megdöbbentő megállapítás, de sok igazság van benne. Miért?

– Sok házasságot elhamarkodottan kötnek, sokat viszont talán már egy időn túl, amikorra a kapcsolatnak már más fázisban kellene járni. Nagyon nehéz megtalálni a megfelelő időpontot, ez minden kapcsolatban más és más időben érkezik el. A házasságkötés szerintem nem csupán egy papír és nem is egy kötelezvény, hanem egy lelkiállapot és egy megfontolt, tudatos döntés, amelyben képesek vagyunk már józanul, de hittel és elegendő lelki munícióval nekivágni egy másfajta életnek, mint amilyet addig a kapcsolatban megéltünk. Minden párkapcsolatnak megvan a maga dinamikája, fejlődési íve, amelyben eljön, ha eljön a megfelelő pillanat. Túl korán és túl későn is rossz döntés lehet a házasságkötés.

– Bíztató már a könyv címe is – Sosem késő –, hangneme pedig olyan, mintha egy jó, feloldó beszélgetésben vennénk részt.  Nagyon tetszett a természet alaptörvényével kapcsolatos gondolata, amelyben a fákat hozza példának: ősszel lehullanak a levelek, letörnek az ágak, a következő tavaszra viszont új hajtások nőnek. Ugyanígy az emberi lélekben is rendbe jöhetnek dolgok, mindig használhatjuk erőforrásainkat, megszerzett bölcsességünket. De mi van akkor, ha ez nem megy?

– Sokszor érezhetjük, hogy nem megy, elcsüggedünk, feladjuk. Az életünk azonban gyakran bizonyítja, más területeken, hogy mindig van tovább. Miért ne lenne ez igaz a szerelmi életünkre is, akár a meglévő kapcsolatunkról van szó, akár egy jövőbeliről. Persze ehhez mi is kellünk. Az önsajnálattal és az elcsüggedés folyamatos érzésével le kell számolnunk és ez olykor komoly lelki munkát igényel. Befelé figyelni persze mindig érdemes, de a tapasztalatainkat előbb-utóbb kifelé is kamatoztatnunk kell. A múltunkból fel tudjuk használni a tapasztalatainkat: az önismeretünket és az emberekről szerzett tudásunkat. Idővel egyre inkább kikristályosodik bennünk, hogy mi és ki az, aki kell nekünk és mire nincsen szükségünk. Ez nagyon sokat segít. Önmagunkkal is tisztáznunk kell sok mindent ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni vagy végre jó döntést tudjunk hozni.

– Sokszor nem ismerjük fel azokat a hibákat, amelyeket cipelünk magunkkal egyik kapcsolatból a másikba, végül már úgy gondolja az ember, hogy nem lehet senkiben megbízni. Hogyan lehet ebből a kátyúból kimászni?

– Elemzéssel, gondolkodással, tudatos választásokkal. Sírni mindig könnyebb, mint kigyomlálni a lelkünk gazait. Ha senkiben nem bízunk, akkor valójában önmagunkban sem és ez nagy baj. Akinek egészségesen működik az önvédelmi rendszere és az önbecsülése is a helyén van, az előbb-utóbb rájön arra, hogy csak akkor fog megfelelő partnert találni, ha saját magával is jóban van, teljes életet képes élni bárki nélkül. A boldog kapcsolat egy plusz dolog, egy ajándék az életben, nem maga a cél. Idáig sokan kudarcok árán jutnak el, de ha felismerik azt, hogy először is önmagukká kell váljanak, teljes életet kell, hogy éljenek, akkor szinte már csodálkoznak azon, hogy egyszerre csak partnerre lelnek. Mindenki olyan társat keres, aki önálló életre képes, van saját egyénisége, vágyai, céljai, akivel több lesz az élete, és nem olyat, aki által valaki válik talán belőle.

– Könyveiben gyakran idéz páciensek történeteiből, de a saját életéből is; ebben a kötetben például azt, hogy az évek alatt férjével együtt mindketten nagyon sokat tettek azért, hogy ne laposodjon el a kapcsolatuk, ne csak a feladatmegoldásokra koncentráló rendszer legyen, amit működtetnek, hanem boldogságfaktor is legyen az életükben.  Tetszik, hogy szépirodalmat is idéz, sőt, saját versét is megosztja olvasójával. A terápia során jót tesz, ha mások reflexióiból merítünk, netán magunk írjuk le élményeinket?

– Mindenki szereti hallani, hogy mások is kerülnek hasonló helyzetekbe, legyen az betegség, válás vagy éppen egy megcsalásos történet. Az ember, noha vágyik arra, hogy egyedi legyen, mégis biztonságban érzi magát, ha tudatában van annak, hogy az életében megtörténő dolgok másokkal is előfordulnak. Sokat tanulhatunk a többi ember történeteiből, ötleteket, megoldásokat meríthetünk. Az örömöt és a boldogságot megosztani is nagyszerű élmény, hiszen reményt adhat másoknak, vagy éppen erősíthet bennünket. Én a terápiák során is szoktam példákat hozni a saját életemből, úgy gondolom, hogy a „saját élmény”, a megfelelő helyzetben hitelessé teheti a mondandómat. Nyilván megvannak azok a határok, amelyeken belül mozog az ember, de tény, hogy nálam a terápia egy kölcsönös folyamat, nem pedig egy klasszikus orvos-beteg kapcsolat.

– Idéz egy verset Elizabeth Barrett Browningtól, amelyet Babits fordított le. Így kezdődik: „Mondd újra s újra mondd és újra mondd, / hogy szeretsz!...” De a csattanó vers végén van, a valódi mondanivaló az utolsó sor: „Beszélj: de ne feledd, hogy némán is szeress…”. Szóval érdemes megtanulnunk a megfelelő érzelmi kommunikációt, de ez nem is olyan egyszerű, hiszen mindenki egy kicsit másképp szeretne szeretni…

– „Némán szeretni” sokkal nehezebb - ilyenkor a tettek és a bizalom veszi át a szavak helyét. Ha ezek hiányoznak, akkor a szavak is hiteltelenné válnak. Úgy kell szeretnünk a szerelmünket, ahogyan az neki jó, ahogyan ő azt megérti. Egy jó kapcsolatban szépen lassan (!) megtanuljuk, hogyan szeressünk, de jó esetben a társunk is ugyanezt tanulja. Ez egy fejlődés, hosszú folyamat és sokan nem adnak elegendő időt egymásnak a tanuláshoz.

– Korjelenség, hogy sokan maradnak egyedül, ma úgy hívjuk őket, szinglik. Hogy ez miért alakul így, sok oka lehet. Mindenesetre érdekes az ön megállapítása, miszerint sokszor a hirtelen meggazdagodott, pénzközpontú családok gyerekeinél lehetett úgy, hogy a legérzékenyebb lelki peridusokban az anyagiakra tevődött a hangsúly, nem foglalkoztak a család érzelmeivel és a gyerekkel sem minőségi módon. Utólag pótolható az érzelmi rezonálóképesség?

– Soktényezős képességről van szó, amelyben a családban tanulás talán a legfontosabb. Ott van persze a genetikailag meghatározott lelki alkat és sok más tényező, mint a barátságok, az első párkapcsolati tapasztalatok, a család szerkezete (nagyszülők jelenléte, szeretet), az egyéb lélekre ható impulzusok (irodalom, zene, film élmények) és még ezer dolog. Szerencse dolga is, hogy kit milyen érzékenységgel áldott meg az élet. Az viszont kétségtelen tény, hogy a család és a társadalmi nevelő hatások (óvoda, iskolai hatások) komoly nyomokat hagynak vagy így, vagy úgy.

– Sokszor hallani, hogy a környezet tükör, a párom tükör és én is az vagyok neki. Hogyan lehet ezt értelmezni?

– A tükör azt mutatja, ami előtte van, persze ez csak egy tükörkép. A környezetünk válaszreakciói, a társunk reagálásai igen sok információt hordoznak, amelyekből folyamatosan tanulhatunk önmagunkról. Persze a tükör is torzíthat, szóval nem mindig a valóságot mutatja és ezzel is tisztában kell lennünk. Párunk lelkiállapota vagy a sajátunk, komoly jelentőséggel bír az információk kialakításában, dekódolásában. Van úgy, hogy tévesen ítéljük meg a társunkat, vagy az ő reakcióit, mert mi magunk egy adott pszichés állapotban vagyunk és ez fordítva is igaz: nem mindent kell egy az egyben úgy értékelni, ahogyan az a környezetből visszatükröződik. Gondoljunk csak arra, hogy ha haragosak vagyunk, vagy éppen irigyek, mennyire megváltoznak az érzelmi reakcióink, amelyeket visszatükrözünk. Erősen torzítjuk a valóságot. Szóval csínján bánjunk a tükrökkel!

– A legnagyobb mumus a biológiai óra, ami a férfiakban is ketyeg. Mit ajánl pácienseinek, ezzel hogyan birkózhatnak meg?

– Nem könnyű feladat, de amióta világ a világ, ezzel mindenkinek meg kell barátkozni. Ha nem megy, elbukunk. A kérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e kihozni önmagunkból minden életkorunkban az annak megfelelő, legjobb képességeinket és kihasználni a lehetőségeinket. Negyven évesen már valószínűleg nem leszünk formula egyes pilóták, de ha az autósport érdekel, akkor vannak más lehetőségek is, keressük meg azokat. A lényeg, hogy legyenek céljaink, álmaink és tegyünk meg azokért mindent, amit megtehetünk. Ne klisékben gondolkodjunk, hanem reális, és saját célokban. Azért, mert a barátunk a csajozásban találta meg az örök fiatalsághoz vezető utat, nekünk még lehet lélekmegújító a gyümölcsöskert létrehozása vagy egy új ház építése, netán egy kisállat befogadása. Az új dolgok mindig megújítanak minket is, és nem kell feltétlenül a vásárlásban vagy drága dolgokban gondolkodni.

– Hogyan módosult a párválasztás témája praxisa során? Észrevehető valamiféle változás a korábbi időszakhoz képest?

– Az emberek vágyai, lelki szükségletei alapvetően nem változtak, a „körítés” azonban igen. Régebben sokkal többet számítottak a családi tradíciók, elvárások, a megfelelni akarás. Mára talán kicsit önzőbb lett mindenki és a saját boldogságát helyezi előtérbe. Nem feltétlenül egy életre keres párt, de titkon mégis arra vágyik. Megváltoztak a társkeresési szokások is, erről bőven van szó a könyvemben. Én úgy gondolom, hogy minden kornak megvannak azok az előnyös vívmányai, ezen a területen is, amelyekkel meg kell tanulnunk bánni és használni azokat. A dolgok sokszor azért tűnnek rossznak vagy haszontalannak, mert nem jól alkalmazzuk azokat.

– Mit tudhatunk az előadásáról? Hogyan alakul majd? Könyve utószavában azt írja, hogy a kézirat leadása után azt érzi, egy csomó gondolat kimaradt, erről is, arról is lehetett volna írni… Az Olvasás Éjszakáján ezekből a gondolatokból is válogat majd?

– A téma kimeríthetetlen és sokakat érint. Ha van működő kapcsolata és javítani szeretné azért, ha pedig nincsen, akkor azért. Kiderül majd, mire kíváncsi a közönség, én az interaktív helyzeteket kedvelem, remélem, hogy lesz lehetőség gondolatokat cserélni!

Szepesi Dóra

Belső Nóra pszichiáter az Olvasás Éjszakáján, október 8-án a Libri könyvpalotában Sosem késő – Szerelem és újrakezdés 40 felett című könyvéről beszél, amelyben határozottan állítja: nincs az az életkor és élethelyzet, amelyben ne volna választási lehetőségünk