„Aztán egy furcsa, hatalmas sóhajjal a kunyhó teteje bezuhant. Ahogy összeomlott, felparázslott és szikraesőt szórt mindenfele. A szikrák az ég fele iramodtak, és ott bukfenceztek, pirosan, feketén, vidáman. Egy óriás viharfelhő, csupa szikrából. Aztán az épületfalai is beomlottak, és a legádázabb sötét lángok közt ott égtek a testek, harcos harcos hátán, hatosával egymásra pakolva, jól látszott a szétroncsolt arcuk, és érződött a pörkölődő hús szaga, és a hullák furcsán tekeregtek a hőségben, leestek és a megperzselt fűre hengeredtek, mivel a fal már nem tartotta őket. Újabb szikrák röppentek fel, és a világvége és a halál tökéletes látomása volt ez, azokban a percekben már gondolkodni se bírtam, a fejemből kifutott a vér, csak álltam döbbenten. A katonák zokogtak, de még sosem láttam ehhez hasonló könnyeket. (...) Úgy tűnt, semmi sem maradt ott életben, még mi magunk sem. Helyünket vesztettük, ott sem voltunk, szellemek voltunk most mind.”

Sebastian Barry regénye az Egyesült Államok történetének legsötétebb korszakait eleveníti fel. Teszi mindezt olyan elemi erővel, hogy szinte halljuk a puskaropogást, érezzük a kilőtt golyók után maradó szagot, és látjuk felszállni a füstöt. A Végtelen napok egy óda az amerikai tájhoz és az emberek közötti kapcsolatokhoz.

A kamasz Thomas McNulty az An Gorta Mór, a nagy éhínség elől menekül Írországból, amikor potyautasként felkapaszkodik egy Quebecbe tartó hajóra, majd a többhetes út után végül Missouriban köt ki. Itt ismerkedik meg egy véletlen folytán a hasonló korú, csinos arcú John Cole-lal, és rögtön örökre szóló barátság szövődik köztük. Hogy pénzhez jussanak, egy bányászfalu egyetlen mulatójában vállalnak munkát: zenés-táncos számuk abból áll, hogy női ruhába öltözve állnak ki a bányászok elé. A faluban ugyanis egyetlen nő sem él, és a megkeményedett lelkű férfiak egészen megilletődnek a látványtól. A fiúk nem szégyellik új foglalkozásukat, sőt, még valamiféle titkos büszkeséget is éreznek egy-egy jól sikerült este után, amikor megint csak sikerült egy kis vidámságot és szépséget csempészniük a nehéz életet élő férfiak napjába; „Mert a bányászok mocskos, komisz élete sivár egy élet, és az igazat megvallva minden tízezerből csak egyikük talál aranyat.” A “cross-dressing” avagy a más nemnek öltözés motívuma végigvonul a könyvön, mely először csak feladat, ám egyre inkább Thomas identitásának részéve válik, míg végül a túlélés eszköze lesz kezében. Az idő foga azonban senkit sem kímél, és a fiúk hamarosan veszítenek hamvasságukból, így kénytelenek továbbállni, és más munka után nézni. Így kerülnek az 1850-es évek elején a hadseregbe, ahol az oregoni csapáson át Kalifornia felé terelik őket – ahonnan a lakosság ki akarja űzetni az indiánokat.

A hadseregben szolgálni valószínűleg sosem móka és kacagás, ám egy olyan korszakban, ahol a józan észt és ítélőképességet teljesen felülírja a kollektív gyűlölködés, az erőszak szinte sosem látott méreteket ölt, és a parancsot mindezek ellenére minden ellenérzés nélkül teljesíteni kell, különösen nehéz. Thomas saját bevallása szerint azért viseli viszonylag jól a kegyetlenkedéseket, mivel lelkét már megkeményítette az írországi borzalmak látványa, ám a széplelkű John Cole  – és felteszem, az olvasó – nem ilyen szerencsés. Sebastian Barrynek különös érzéke van hozzá, hogyan írjon le válogatott borzalmakat olyan szóképekkel és gyönyörű nyelvvel, hogy az egyre jobban elszörnyedő olvasó mégse tudja elszakítani tekintetét a lapokról. Barry arra kényszerít minket, hogy tanúi legyünk a történelem egy sötét, megbocsáthatatlan periódusának.

Nemcsak szörnyűségek fordulnak elő ebben a szakaszban, a fiúk barátokra tesznek szert, és megismerkedünk jó pár mellékszereplővel és élettörténetükkel, akiknek nem kis szerepük van abban, hogy a regény ennyire élvezetes legyen. Itt derül fény arra is, hogy a két fiú közötti kapcsolat nem pusztán lelki, mégpedig egy hanyagul odavetett félmondattal: “Aztán csendben basztunk egyet, és utána aludtunk.” És pontosan ebben rejlik Barry írói bravúrjának ereje: olyan probléma- és sallangmentesen ábrázolja a két fiatal férfi szerelmét, olyan keresetlennek, magától értetődőnek és bensőségesnek írja le, ami a világirodalom legszebbjei közé emeli a kapcsolatot. Ahányszor a szövegben feltűnik a visszatérő „John Cole, a kedvesem” kifejezés, libabőrös lesz a gyanútlan olvasó. Ez a csendes, mély szépség azonban nemcsak itt van jelen. Egy bevetés során a két férfi egy árván maradt indián kislányra talál, aki a katonák elől bujkál – ők pedig úgy döntenek, magukhoz veszik, és Winona néven felnevelik. A gyermekhez fűződő gyöngéd, törődő szeretet ezek után végighálózza az egész regényt. Szolgálati idejük lejárta után leszerelnek, és újra nyakukba veszik az országot, hogy hármasban visszatérjenek Missouriba, és ott telepedjenek le.

Korábban is előfordulnak a szövegben tájleírások, ám a legtöbb talán mégis ezen út során, és minden egyes leírásból kitűnik, Barry mennyire ismeri és szereti is témáját. A sivatag perzselő, száraz forróságától a folyó menti mocsaras vidékek fullasztó levegőjén át a Tennessee-i csőd felé tartó farmok kiszáradó búzakalászain át megelevenedik előttünk Amerika természeti sokszínűsége, ami akkor is lenyűgöző, amikor éppen szörnyű események színteréül szolgál.

A viszonylagos idill és nyugalom azonban nem tart soká, egy napon Thomas és John levelet kapnak korábbi őrnagyuktól, mely arra kéri őket, segítsenek neki, és csatlakozzanak újra a hadtestéhez egy időre – így keveredik bele akaratlanul is a két férfi a polgárháborúba, ahol hadifogságba esnek, és fogolytáborba kerülnek. Ha azt hinnénk, az indiánokkal való harcok során már mindent láttunk, hát nagyot tévednénk. A polgárháború harci jeleneteinek leírásai éppen olyan megrázóak, amikor ugyanannak a népnek két csoportja esik egymásnak, a jól felszerelt északi katonák jellegzetes kék egyenruhájukban, és a déli, fiatal fiúk a szürke ruhájukban, akik örültek, ha egy szurony kijutott nekik, mégis teljes meggyőződéssel és elhivatottsággal harcolnak. Itt újfent előkerül a nemzeti identitás kérdése, nem utolsósorban Írországgal kapcsolatban, ugyanis a hadsereg nagy részét ír bevándorlók alkotják, akiket ugyanúgy megpróbáltak eltörölni a föld színéről, mint ahogyan ők teszik először az indiánokkal, majd pedig a déliekkel. “Sötét dolog, mikor a világ értéktelennek bélyegzi az embert meg a földijeit, aztán bevonul a Halál a verés csizmájában”, írja egyszer Thomas, majd régóta érlelgetett történelmi traumákat is felidéz: “Mikor az a vénségesen öreg Cromwell eljött Írországba, azt mondta, semmit nem hagy életbe. Azt mondta, az írek férgek meg ördögök. Majd ő kipucolja az országot, hogy rendes népek beköltözhessenek. Paradicsommá teszi. Alighanem most mi tesszük paradicsommá Amerikát.” Barry mesterien fűzi össze a nemzeti és a személyes identitáskeresés, az otthonteremtés témakörét ebben a szinte túl valószínűtlennek tűnő, ám valahol mélyen mégis igaznak érződő történetben.

Szót kell még ejtenünk a regény utolsó vezérfonaláról, az időről, mely hömpölygő folyóként kígyózik végig a szövegen. A kor szelleme lebeg a cselekmény eseményei és a szereplők tettei mögött, behálózza életüket. És vannak pillanatok, amikor az olvasó is azt kívánja, bárcsak lelassulna e furcsa páros számára az idő, és minél többet tölthetnénk békében; és olyan is, amikor az olvasó is érzi a sivatagi hőségben eltöltött napok és éjszakák vándorlását; és olyan is, amikor szívverésünk ugyanúgy felgyorsul, mint a könyvbéli események. Eljutunk a fiatalok könnyed időfelfogásától a meglett ember megfontoltabb, érettebb gondolataiig, és végig követhetjük Thomast ezen az úton: „Nem úgy gondoltunk akkoriban az időre, mint aminek van vége is, inkább úgy, mint ami örökké folytatódni fog, mindent elnyugtatva, megállítva abban a pillanatban. Nehéz megmagyarázni, mit is értek én ez alatt. Az ember visszatekint arra a sok végtelen évre, mikor soha fel se merült benne ez a gondolat. Most éppen ezt teszem, ahogy a papírra vetem ezeket a szavakat Tenesseeben. Az életem végtelen napjaira gondolok.”

Annak kiderítését, hogy mi lesz a kis család sorsa a polgárháború után, már az olvasóra bízom. Egy biztos, hogy a Végtelen napok olyan regény, amelyben tökéletes arányban keverednek a történelmi tények és a fikció, a leírt borzalmak egy gondosan kimunkált, költői nyelvvel, és olyan emberi kapcsolatoknak lehetünk benne tanúi, melyek még sokáig kísértenek majd gondolatainkban. Aki pedig nem szívesen szakadna el Sebastian Barrytól, annak vigasz lehet, hogy a szerző több, korábban megjelent kötete olvasható a General Press jóvoltából.

Bráder Edina

Sebastian Barry: Végtelen napok
Magvető Kiadó, 280 oldal, 3699 Ft