Énekes álarc nélkül címmel jelent meg Lukács Gyöngyi önéletrajzi könyve. A ma is aktív magyar énekesek közül a legismertebb a világon: Tokiótól a milánói Scalán, a londoni Covent Gardenen át a New York-i Metropolitanig, a Los Angeles-i, San Franciscó-i operáig minden nagy házban fellépett hatalmas sikert aratva, miközben itthon, az Operaházban is folyamatosan jelen volt. Különleges drámai szoprán, de színészi játéka miatt is visszavárják a nagy operaházak. A Kossuth-díjas Érdemes Művész az Operaház örökös tagja.

– Úgy érzem, könyve számvetés. Azt hallottam, hogy könnyű volt önnek álarc nélküli önéletrajzot írnia, mivel pályáját soha semmilyen botrány nem kísérte.

– Ez a lehetőség mindenki előtt nyitva áll.

– Mit tart életében a legfontosabb, a jövőjét meghatározó eseménynek?

– Több is volt. Például az, hogy ösztöndíjjal a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban tanulhattam. Vagy: húsz évesen az Erkel Színházban főszerepet énekeltem. Ilyen rajtam kívül a magyar opera történetében nem fordult elő. És 22 évesen premierem volt az Operaházban. Hogy így alakult, édesanyámnak köszönhetem. Ő már kiskoromban felismerte zenei adottságomat. Nagy álma volt, hogy zongoraművész legyek. De aztán nemcsak ő, hanem a tanáraim is felfedezték, hogy rendkívüli hangi adottságaim vannak. Amikor otthon bejelentettem, hogy az énekesi pályát választom, az egész család felzúdult, mondván, az komolytalan pálya. Egyedül édesanyám állt mellém, bíztatott, támogatott. Sajnos, a döntő pillanatokban már nem lehetett velem, mert 16 éves koromban váratlanul meghalt. Onnan kezdve csak magamra, rendkívüli kitartásomra, eltökéltségemre számíthattam.

– Fiatalon hozott döntései között volt olyan, amit később megbánt?

– Azon kevesek közé tartozom, aki soha semmit nem bánt meg. Azt viszont beismerem, hogy talán nem szerettem eléggé magamat, és körültekintés nélkül mentem férjhez. De magányos voltam, szerettem volna valakihez tartozni, s bár intett kedves moszkvai ének-tanárnőm, nem hallgattam rá, hozzámentem egy örmény fiatalemberhez. Született két gyönyörű lányunk, de az életünk, az eltérő magatartásbeli kultúránk miatt, nem volt boldog.

– És mi volt az a döntés, amelynek visszatekintve is örül?

– Én mindig készültem. Ehhez zongorista sem kellett, magamat kísérve a legnehezebb áriákat rendszeresen gyakoroltam. Amikor jött a felkérés próbaéneklésre, nem haboztam. Volt úgy, hogy 11-kor csöngött a telefon, és háromkor már repülőn ültem. A meghívók előtt elénekeltem olyan áriákat, amelyeket korábban nyilvánosan, vagyis előadáson soha. Nem volt lámpalázam. Nem remegett a lábam és a hangom. Tudtam: nincs más választásom, mint sikeres lenni.

– Visszatekintve van olyan, amit másként csinálna?

– Énekesi pályámmal tökéletesen elégedett vagyok. Mindent elértem, amit csak egy énekes megálmodhat, elképzelhet. Dicsőséget, elismerést, pénzt. Egészen fiatalon világkarriert futottam be zárkózott természetem ellenére. Soha nem törleszkedtem, nem ajánlgattam magamat. Ért emiatt kezdetben hátrány, de magammal békén éltem. Ha nyitottabb vagyok, barátkozóbb, esetleg minden könnyebben ment volna. Moszkvai tanárnőm azt tanácsolta: mindig mindenkit le kell énekelni. Annak, aki egyenes úton jár, nincs más választása, ha eredményes akar lenni.

– Azt írja könyvében, hogy minden énekes a saját hangjának rabja.

– Minden énekesben ott él a félelem, hogy elmegy a hangja. Ez jó néhánnyal a legnagyobbak közül is megtörtént. Az ember minél nagyobb házban énekel, annál jobban retteg a betegségtől, a „ráénekléstől”, ami visszavetheti. De túl ezen: az énekesnek tisztában kell lennie a hangjával. Csak olyasmit szabad vállalnia, amire képessége alkalmassá teszi. Ha megerőlteti a hangszálait, egyszer csak meggyengül, átváltozik, eltűnik vagy „megmozdul” a hangja. Egy kis hangú énekes nem énekelhet drámai szoprán szerepeket, csak ha önmaga ellensége. A személyes ambíciók, a téves szereposztás viszont belesodorhatja ilyen döntésbe. Fontos, hogy az énekes észnél legyen, reálisan mérje fel a lehetőségeit, mert az elment hangot nem lehet gyógyítani, az örökre elvész.

– Minden énekesnőnek van szerepálma. A fáma szerint ennek beteljesüléséhez a szereposztó dívány is kell.

– Volt úgy, hogy megzsaroltak ilyesmivel, de én egész életemben csak a hangommal, a tudásommal akartam érvényesülni. Hála istennek ez sikerült. De nem is voltam ilyen habitusú, lelkileg összetörtem volna, ha ilyen eszközhöz kell folyamodnom. Én a hangomra, a felkészültségemre hagyatkoztam, s a siker soha nem maradt el.

– Álarc nélkül mutatkozik meg könyvében. Nem veszik ezt esetleg lelkükre a kollégái?

– Életem minden zugába bepillantást engedtem. Megtehettem, mert nincs és nem volt takargatnivalóm. A kollégáim pedig tudják: mindig egyenes voltam, nyíltan megmondtam, ha valamivel gondom akadt, nem sunyítottam. Megszokták, hogy én ilyen vagyok, így érzem magamat teljesnek.

A. Gy.

Lukás Gyöngyi: Énekes, álarc nélkül
Attisz Kiadó, 300 oldal, 3580 Ft.