A Darázsfészek nem egy szokványos romantikus regény. Nincsenek szívecskék vagy gyönyörű nők a borítóján, nem rózsaszín, és a végén nem jelenik meg  a herceg fehér lovon. Sarah Crossan regénye nem a megszokott kapcsolatokra irányítja figyelmünket: itt nincsen ásó-kapa-nagyharang vagy sírig tartó, önfeledt szerelem. Crossan olyan helyeken keresi a szerelmeseket, amelynek láttán mások talán megvetően elfordítanák tekintetüket – sötét sarkokban, kapualjakban, mellékutcákban, olcsó hotelszobákban. A Darázsfészek Ana és Connor tabunak számító kapcsolatának krónikája.

Ana és Connor mindketten házasok, amikor a férfi egy nap besétál a nő ügyvédi irodájába, hogy az segítse őt át a fiainak nyitandó letét rögös folyamatán. Az első találkozót azonban hamarosan még egy, majd egyre több követi, és mire az olvasó becsatlakozik a történetbe, a felek már három éve folytatnak viszonyt.

“Hozok két csomaggal.
És neked valami erősebbet.
Nem ihatok egyedül ebédidőben.
Reméltem, ez azt jelenti, hogy maradunk egy ideig.

És maradtunk.
Nagyon sokáig maradtunk.”

Egy nap azonban csörög a telefon, és Connor felesége, Rebecca van a vonalban. Ana ereiből természetesen rögtön kifut az összes vér, és már felkészül arra, hogy magyarázkodni kezdjen, hiszen mi másért hívná a sértett fél? Rebecca közlése azonban sokkal megrázóbb: Connort baleset érte, és azért hívja, hogy a végrendeletével foglalkozzanak.

Így indul Ana kálváriája, akinek úgy kell megbirkóznia a gyásszal, hogy rajta kívül senki nem tudhat róla - kapcsolatukat ugyanis annyira titokban tartották, hogy összesen egy barát volt beavatva, ő is csak véletlenül. Hogyan lenne bárki is képes egyedül feldolgozni egy ekkora traumát? Hogyan lehet ekkora fájdalommal észrevétlenül együtt élni? És vajon mi ilyenkor a teendő? Nincs hát azon semmi csodálkoznivaló, ha Ana ekkora teher alatt kissé összeroppan, és úgy kezd el viselkedni, aminek láttán az olvasó felhúzza a szemöldökét. Folyamatosan keresi a kapcsolatot az özvegy Rebeccával, találkozókat beszél meg az egyetlen beavatott baráttal annak akarata ellenére, nem adja át másnak a végrendelet intézését, ereklyéket tulajdonít el a család otthonából.

Nincs könnyű dolga Sarah Crossannak, aki ilyen és ehhez hasonló kérdéseket próbál megválaszolni a regényben. Mondanivalóját azzal erősíti fel, hogy a nem szokványos történethez szokatlan formát választ: ez a regény ugyanis versben íródott. Ez még annak ellenére is rendkívül feszessé teszi a szöveget, hogy a fordítás néhány helyen azért hagy kivetnivalót maga után; az egész drámaibb lesz, egy intenzívebb, fojtóbb élmény. Lehet ugyan, hogy szánalmasnak látjuk Anát, aki kétségbeesetten keresi a visszaigazolást Connortól akkor is, amikor az még életben van, és egyre-másra a feleségéről kérdezgeti; halála után pedig másoktól várja ugyanezt.

“Sokszor csináltad ezt:
Biztosítottál,
Hogy bármit is csináltok közösen Rebeccával,
Azt tönkreteszi az, hogy ő milyen,
És az, hogy milyen nem.
Ajándék volt ez - csekély kárpótlás.”

Szóval igen, lehet, hogy szánalmasnak tartjuk, és valószínűleg az is kizárólag kellemetlen érzéseket kelt bennünk, ahogy egy alkalommal Ana Connor halála után felajánlja, hogy vigyáz annak fiaira, amíg Rebeccának dolga van – a szöveg mégis visz előre, és nagyon nehéz abbahagyni olvasását. Crossannak sikerül megragadnia azt a pillanatot, amikor a gyász és a fájdalom szinte észrevehetetlenül az őrületbe csúszik át. És mégis hogyan birkózna meg ezzel az, aki még csak nem is kiálthatja a világba bánatát?

A regénynek úgy sikerül fenntartania érdeklődésünket, hogy tulajdonképpen egyetlen igazán szerethető karakter sem tűnik fel benne. Anáról már ejtettünk szót, de Connor sem tartozik a legszimpatikusabb szereplők közé. Talán a  házasságtörők örök belső harcának megjelenítése hozzájárulna ahhoz, hogy jobban rokonszenvezzünk vele, de a legtöbb jelenetben úgy tűnik, inkább csak elhessegeti a választás problémáját. Mindeközben végig ott motoszkál a fejünkben a kérdés, vajon átveri-e Anát? Hazudik-e neki, mikor azt mondja, szereti, vagy csak arra használja ezt a kapcsolatot, hogy kicsit kiszakadjon az otthoni légkörből?

A felsoroltak ellenére a regény legfőbb erénye mégiscsak az átérezhetőség. Ki ne lett volna életében féltékeny, ki ne érezte volna magát kívülállónak vagy harmadiknak, és ki ne hasonlította volna magát valaha másokhoz? Ebben a regényben mindezek a motívumok felerősödnek, és a feszes szöveggel együtt szinte úgy hatnak, mint egy-egy arcul csapás. A Darázsfészek tehát nem az a fajta olvasmány, amellyel a kezében az ember egy napsütéses vasárnap délelőttön leheveredik a kanapéra, de mindenképpen egy intenzív, átütő élmény, melyet kár lenne kihagyni.

Bráder Edina

Sarah Crossan: Darázsfészek
General Press Kiadó, 264 oldal, 3690 Ft