Soha véget nem érő hosszú hétvége Karlovy Varyban, egy dombra kapaszkodó Volkswagen Bogár, drónok és szilveszter este. Fehér Renátóval most megjelent Holtidény című kötetéről beszélgettünk.

– Új, Holtidény című kötetedben több külföldi jelenettel találkozunk. Te az a költő vagy, aki egy útról hazatérve azonnal tollat ragad?

– Sok helyszínű könyv lett a Holtidény: Moszkvától Szombathelyig, Párizstól Kőszegig, Pompejitól New Yorkig, Prágától Tijuanáig „játszódik”. Mégsem akar tourguide lenni, sem wellnessköltészet, még ha a címadó vers a Császárfürdőről szól is Karlovy Varyban. Több helyen jártam a fentiek közül (Pompejibe talán kifejezetten a könyv miatt is mentem el 2018 legelején), de mégsem mindenhol, ami azt jelzi, hogy inspirációt nem feltétlenül az ott-lét, a jelenlét ad. A helyszínek mellett sok nemzetközi klasszikus és kortárs képzőművészeti hatás nyomot hagyott a Holtidényen, tágítva azt a regionalizmust, amit az előző kötetemben, a Garázsmenetben a Ká-Európa címke írt le. A Holtidénynek ezek a különböző helyei egyben biztosan közösek: mind időkapszulák. Bennük az a néhány ember, aki jelen van még egyáltalán, mind mirelitéletet él: a moszkvai metróellenőr és Edward Hopper festményének éjjeli baglyai éppúgy, mint a prágai tévétoronyra mászó, vonalkód arcú óriáscsecsemők. Többször viszont kifejezetten embermentes az övezet, például az Orloj, a Laktanya vagy a Holtidény című versekben, vagy az Atlantiszban, ahol már csak szökött drónok lebegnek a vizek fölött. Lehet, hogy épp a drón a Holtidény legautentikusabb elbeszélője, ő mondja, zúgja a verseket.

– Mi a Holtidény célja?

Ha van neki ilyen, akkor azt a kötet eleji három mottó is illusztrálja. Thomas Mann Varázshegye, Beckett Godotja és T. S. Eliot Négy kvartettje, ha más-más irányból is, de az elmúlt években számomra mégis ugyanarra kérdeztek rá. A mindenki által jól ismert mókuskerék kiismerhetetlen működése, a várakozásnak, a veszteglésnek az állapota foglalkoztatott. Ezeknek a tapasztalatoknak az analízisét kínálná a Holtidény, ezt hordozza már a kötetcím is. A Volkswagen Sisyphus című vers például egy Volkswagen Bogár hiábavaló és (örökké) ismétlődő kapaszkodását írja le, ahogy nem bír feljutni a dombtetőre, hanem mindig visszagörög. Ebben a reménytelen próbálkozás(sorozat)ban fogyatkozik a nap, szivárog el az idő. A Volkswagen Bogár is mi vagyunk.

– Merthogy „minden idő helyrehozhatatlan”. Több szöveg is arról árulkodik, hogy épp úgy vonzódsz a hosszabb (kissé epikus) írásokhoz, mint a rövid formákhoz. Ez egy tudatos szerkesztés nyoma, vagy a kísérletezésé?

– Azt hiszem, szerkesztés és kísérletezés nem kizáró, hanem kiegészítő ellentétei egymásnak. A kísérletezés szerintem akkor jó, ha nem hivalkodó öncél, hanem az anyag kényszeríti ki. Az amnézia című vers például annak a Clive Wearingnek a jegyzetfüzetét kísérli meg megeleveníteni, aki egy baleset következtében évtizedek óta a saját hét másodperces emlékezetébe szorulva él, kezd majdnem mindent szinte szempillantásonként újra, miközben telnek, fogyatkoznak a napjai. Ilyen animgifnyi sors az Ének Lupitának című vers tárgya is. Van a kötetnek egy ilyen experimentális búvópatakja, ami most a leginkább inspirál, és a közeljövőben ez kezdhet folytatódni.

– Levetkőzte a Holtidény a legendás 1989-es évet?

– Nyilván arra utalsz, hogy a Garázsmenet című első kötetem kapcsán sokszor szóba került a korszak és az 1989-es év mint referenciapont. A Holtidénynek levetkőznie nem is igazán kellett ezt, mert a korábbi formában nem is engedtem be a terrénumába: annak ott, a Garázsmenetben „kellett” megpróbálnom a végére járni. A bőrömből kibújni persze nem tudok, mert ez az évszám nemcsak az érdeklődésem egyik fő tárgya, hanem a születési dátumom is. A Holtidényben azonban ez a közvetlenség más távlatokat kap: a személyességnek, a bemutatkozásnak az a már-már tolakodó módja talán teljesen elszivárgott a túlfolyón. A Holtidény versei már nem az Én, nem a személy felé gravitálnak, még annyira sem, amennyire a Garázsmenetben középpontnak látszott, noha akkor sem volt.

– Lassan egy évtizede vagy a József Attila Kör aktív tagja, 2014-ben Garázsmenet című első kötetedért elnyerted a Zelk Zoltán-díjat, mára pedig a Hévíz folyóiratot és a Litera.hu-t is szerkeszted.

– Ahogy minden, úgy ezek is leginkább átmeneti állapotok. Feladatnak és nem kitüntetésnek, nem pozíciónak, hanem lehetőségnek látom például a szerkesztői munkákat. Felelősségnek. Megpróbálni kicsit a megszokottól eltérő helyekre, témákra, szerzőkre irányítani a reflektorokat, kikezdhetetlennek hitt igazságokra rákérdezni, vagy legalább segíteni ebben a rákérdezésben, hogy ez a szakma, ez a köztér lehessen kicsit komfortosabb, otthonosabb. Persze, ha létezik otthonosság egyáltalán, és ha tud az valaha állandósulni. És akkor megint ott vagyunk, ahol az elején: az átmenetiség és állandósulás, egymás komplementerei. Ez a Holtidénynek is kulcskérdése, és ha sok mást talán nem is, ennyit valószínűleg megörökölt a Garázsmenetből.

Vermes Nikolett
Fotó: Szilágyi Lenke

Fehér Renátó: Holtidény
Magvető Kiadó, 48 oldal, 1990 Ft