Mons. John S. Sabo, az az amerikai magánszemély, akivel a menedékben élő Mindszenty Józsefnek kivételesen engedélyezett volt a rendszeres levelezés, 1962. március 23-án azzal a meglepő kéréssel fordult a budapesti amerikai követséghez, hogy egy római teológust, egy bizonyos Mons. Magyary Gyulát, a Propaganda Fide szemináriumának helyettes rektorát, a bíboros akár kétsoros latin nyelvű levélben bízza meg a II. Vatikáni Zsinaton (1962–1965) való helyettesítésével. A másodgenerációs és az Indiana állambeli South Bendben tevékenykedő Sabónak (1958-tól az Amerikai Magyar Katolikus Liga elnökének) azonban csalódnia kellett: a bíboros összekötőjétől, Theodore Papendorptól elutasító választ kapott. Mindszentynek biztonsági okokból – sem ekkor, sem máskor – nem tették lehetővé a politikai vagy egyházi funkcióba való bekapcsolódást, sőt annak a látszatát sem. (A Sabo–Mindszenty levelezésről a METEM az idén adta ki a Somorjai Ádám OSB szerkesztette forráskötetet.) Ilyenformán „Julius Magyari” ezen túlzottan rizikósnak nem ígérkező missziója nem teljesülhetett.

Annál inkább sikeres (bár sajnos nem eredményes) volt Magyarynak (1901–1988) azon majd két évtizeddel korábbi és jóval veszélyesebb küldetése, amelynek eddig fel nem tárt részleteiről a Fejérdy András szerkesztette „I Was Francis Moly” című érdekfeszítő kötetből értesülhetünk. 1944. október 14-én, élete minden bizonnyal legfontosabb napján – az OSS (a CIA egyik elődszervezete) megbízásából – a budai Várban Magyaryt ugyanis fogadta Horthy Miklós, akinek átadta a nyugati szövetséges hatalmak titkos üzenetét: Magyarország kérjen feltétel nélküli fegyverszünetet tőlük és Moszkvától, és lépjen ki a háborúból. (Az akció hitelességét a hírvivő a kapcsolattartáshoz szükséges rejtjelkódok és a rádiós hullámhosszok átnyújtásával igazolta.) Mint ismeretes, a kormányzó által már elhatározott kiugrási kísérlet másnap balul végződött, sőt Magyary is hamar felismerte, hogy az akciójával sajnálatosan elkésett. Ezt követően a letartóztatás elől Budapesten bujkált, s igen ügyesen konspirálva vészelte át az ostromot. (Erről szól a visszaemlékezéseinek színesen előadott és számtalan éles szemű apró megfigyelést tartalmazó „Az én rejtett életem” belső fejezete.) Február közepén Magyary jelentkezett a szovjet katonai hatóságoknál. Az utóbbiak nem siették el a dolgot (lásd az „Utazgassunk hazánk földjén” fejezetet és annak a „felszabadúlással” és a szovjet katonák áldásos tevékenységével kapcsolatos tanulságos epizódjait), de egy hónap múltán végül Debrecenben átadták a Szövetséges Ellenőrző Bizottság brit–amerikai missziójának. Magyary a Gróf Teleki Gézától, az Ideiglenes Nemzeti Kormány vallás- és közoktatási miniszterétől a Római Magyar Akadémia ideiglenes felügyelőjévé kapott kinevezésével, átadván az amerikaiaknak a moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokról a Teleki által készített feljegyzéseket, visszatért az örök városba. (Ebben a minőségében rendezett itt 1946. február 23-án díszünnepélyt Mindszenty József hercegprímás tiszteletére, amint azt a Mellékletek között szereplő Program is tanúsítja.)

De honnan értesülhetünk a fenti titkos politikai–diplomáciai misszió bizalmas részleteiről? Ki javasolta az egyetemi tanár Magyary személyét a bevetésre, és miért tartották az egyházjogászt erre alkalmasnak? Egyáltalán milyen megfontolásból fogadta el az általa következetesen „békemissziónak” nevezett küldetést? És miként jutott a római katolikus pap Szlovákiából először Serédi Jusztinián hercegprímáshoz (Mindszenty elődjéhez) Esztergomba, majd az ő beavatásával és áldásával Budapestre? Nos, a válaszokat azért kaphatjuk meg, mert 1966 decembere és 1967 januárja között az írástól valahogy ódzkodó Magyary végül hangszalagra diktálta emlékeit. A felvételeket utóbb unokahúga, Lantos Erzsébet (1943, régész, restaurátor) gépelte le, így tőle tudhatjuk meg „Gyula bácsi” hitvallását, hazafias meggyőződését és az 1944 előtti, illetve utáni életrajzi adatait is. A Magyar Történelmi Emlékek, Elbeszélő Források sorozatban megjelent műben tehát négyféle – egymást remekül kiegészítő – szöveggel találkozhatunk. Erdő Péter Ajánlását követően a hangszalagok történetéről a forráskiadásban kiemelkedő szerepet játszó unokahúg Előszavát olvashatjuk. Ezt követi Fejérdy András szerkesztő pontos magyarázatokkal szolgáló kiváló tanulmánya és végül a főhős mintegy 150 oldal terjedelmű visszaemlékezései. (Annak eldöntésére nem vállalkozunk, de talán nem is szükséges, hogy az utóbbi esetben oral history vagy emlékiratok műfajjal van dolgunk.)

Fejérdy ismerteti a kazetták megjelenése előtti kutatási kísérleteket, a különféle mendemondákat, rámutatva a most megjelent forrásanyag különleges jellegére. 1978-ban Magyary például Bokor Péternek (Századok televíziós sorozat) elismerte, hogy üzenetet vitt Horthynak, de a csak a halála után publikálható hét hangszalagra hivatkozva, részleteket nem árult el. A tanulmány szól a főszereplőnek a Monarchia utolsó évtizedében leélt gyermekéveiről, a legitimista neveltetéséről (Isten–király–haza), a jogi tanulmányairól, továbbá a Pázmáneum „vicerektorává” történt kinevezéséről (1929), majd a Rómába (gyaníthatóan valamilyen magasabb céllal) való áthelyezéséről (1940), és arról, hogy egy lebukott osztrák náciellenes csoport tagjaként 1941-ben Bécsben elkerülte a letartóztatást. A szerkesztő vizsgálja az OSS kudarcot valló kísérleteit, illetve a térséggel kapcsolatos és a hadi helyzet függvényében folyamatosan változó célkitűzéseit is. Még fontosabb, vajon Magyary a kémszervezet egyszerű ügynökeként, avagy saját elhatározásából, a hazája érdekében vállalkozott a végül nem Erdélyből, hanem Besztercebánya (ma Banská Bystrica) környékéről indított kockázatos akcióra?

A Fejérdy alapos lábjegyzeteivel ellátott visszaemlékezések belső fejezetekre tagolódnak: az invokációt az életét a határkőnek számító 1944-ig követő rész, majd a legnagyobb forrásértékkel bíró „Misszióm története” követi. Megértjük, hogy a szülői házban megtanult kötelességteljesítés vezette Magyary gondolkodását, így a küldetést hazaszeretetből vállalta, bár az egyúttal a szövetségesek érdekeit is szolgálta. Ezért hárította el a szokványos ügynöki (lő)kiképzést: a küldetésre – az erőszakot elutasítva – a saját elvei alapján készült. Viszont végig nála volt a híres „zöld koffer”, de erről ehelyütt többet nem is árulunk el.

Igencsak találó az angol nyelvű főcím, de az olvasók felcsigázásához nagyon is szükséges a hosszabb magyarázó alcím is. A kötet végén kincseket érő, bőséges Mellékleteket találhatunk, köztük Magyary missziójának térképével, különböző igazolványaival, igazolásaival és útleveleivel. Számomra a legértékesebbnek Abram G. Flues OSS–őrnagynak az 1945. április 17-i keltezésű angol nyelvű titkos összefoglaló jelentése bizonyult, amely ismerteti Francis Moly megkésettnek bizonyult békemisszióját, valamint az amerikai kitüntetésben részesített hősünk azt követő sorsát.

Teljes mértékben egyetértünk Erdő Péter bíborossal, aki azt írja: „Az izgalmas és informatív kötetet nem csupán szaktörténészek forgathatják haszonnal, de mindazok is, akik szeretnének közelebbről megismerni egy egyházához és hazájához hűséges papnak a 20. század csaknem egészét átfogó, kalandos életét.” Lantos Erzsébet és Fejérdy András jóvoltából ez a példamutató erkölcsiséggel leélt pálya végre az olvasók elé tárulhat. Nagyon is jól tette Magyary Gyula, még ha szerénysége okán ez számára nem is volt „könnyű”, hogy visszaemlékezéseivel a hazai „publikum” elé lépett. Különösen, hogy kalandos élettörténete igencsak tanulságos és ráadásul, amint az olvasók is tapasztalni fogják, a mesélőkéje is remek.

Deák András Miklós

Fejérdy András (szerk.):
„I was Francis Moly”
Magyary Gyula emlékezései egy titkos politikai-diplomáciai békemisszióra
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet, 3990 Ft