Kicsi Csacsi
és a születésnapi ajándék
Osvát Ernő
Aforizmák
Macskarácsony
A hanta banda -
Őskori kaland
Kicsi Csacsi <br> és a születésnapi ajándék Osvát Ernő <br> Aforizmák Macskarácsony A hanta banda -<br>Őskori kaland
Könyvhét folyóirat

„Nem akarok látszódni” – Nagy Gabriella

Kurcz Orsi - 2013.08.01.

Nagy Gabriella legújabb kötete emlékszilánkokból épül. Az életről. Róla, rólunk és másokról is. Az Üvegház novellákba szedett nosztalgiája valahogy mindenki története.

- Hogyan kezdte el érdekelni az írás?

- Soha nem terveztem, hogy írni fogok. Rajzoltam, festettem, a festészet volt a nagy álom. Aztán a könnyebb ellenállás irányában indultam el, tudtam mondatokat fogalmazni, egyszerű és egyértelmű volt, hogy ide kanyarodom, de bármikor csinálhatok mást is, nincs kőbe vésve, hogy ezentúl kizárólag a klaviatúrát fogom ütni. Először kritikákat, elemzéseket, azzal párhuzamosan verseket, novellákat írtam, majd egy regényt, s most ezt a könyvet. Valójában mindegyik nyomozás, meg akarsz érteni valamit a világból, magadból. Választasz egy témát, amit jól ismersz, de amiből lényegében dolgozol, az te vagy. Az agyad, fantáziád, zsigereid. Tulajdonképpen mindegy, hogy kosztümös helyzetbe rakom, díszletek közé, fiktív térbe a hőseim és/vagy az elbeszélőt, vagy nem. Ugyanazt írom. A kérdések maradnak, csak a körök szűkülnek - talán. De míg egy bármilyen műben, például regényben feltámaszthatom a múltat, összeilleszthetem az emlékszilánkokat, komplett világként mutathatom meg, átalakíthatom, a valóságban nincs menekvés, mert minduntalan kiderül, hogy az emlékezet csökevényes, viszonylagos és folyamatosan változó. Vagyis amit keresel, az nincs.

- Olyan kérdéseket vet fel új könyvében, melyeket tulajdonképpen mindenki megfogalmaz magában, de valahogy a legtöbb ember nem meri kimondani.

- Amikor elkezdtem ezeket a szövegeket, fel sem merült, hogy könyv lesz belőlük. A fene akart ebben a sötétben elmerülni, újraélni, végiggondolni a legapróbb részletekig. Elvégeztem fejben, gondoltam, a szembenézés megtörtént, kínlódtam eleget. Nincs is rá szavam, nincs nyelv, képtelen lennék. Aztán adódott egy helyzet, a Literára naplót kellett írni, amely épp anyám születésnapjának és apám névnapjának hetére esett, amikor nem tudod megúszni az emlékezést és azzal párhuzamosan annak a – hétköznapinál kicsit súlyosabb - végiggondolását, hogy ki vagy. Akkor derült ki, hogy képes vagyok rá, és kell beszélni a halálról. Onnan kezdve pedig bármiről. Egyébként sem lehet megúszni, végiggondolás nélkül az ember becsavarodik, még megírni is lehet, de feldolgozni nem. El lehet jutni szintekig, de ez egy soha véget nem érő emésztési folyamat.

- Érdekes formát választott mindehhez. Mit jelent tulajdonképpen a borítón írt meghatározás: „regényes novellafüzér”?

- Rövidprózákkal kezdtem, aztán, amikor világossá vált, hogy ez egy nagyobb léptékű történet, el kellett döntenem, mit akarok. A kérdés az volt, regénnyé írom-e az egészet, vagy meghagyom a szövegeket önálló daraboknak. Én az utóbbi utat választottam. Úgy határoztam, nem címkézem, nem hívom regénynek. Nem szeretem, mikor minden, tematikusan egymáshoz kapcsolódó novellákból álló könyvet automatikusan regénynek neveznek.

- Mi alapján állította a történeteket sorba?

- Nem volt egyszerű összerendezni. Legalább ötször „raktam” újra. Ez volt a legfontosabb, mert csak ezután látszott, mi hiányzik, majd – már a kirajzolódó egész sejtésével – csak innen kezdve lehetett továbbdolgozni a szövegeken. A keretként funkcionáló elejéről és végéről, ami az apáról és anyáról szól, született meg legelőször a döntés. Aztán felállítottam egy kvázi időrendszerűséget, azért kvázi, mert az elmesélt történetek asszociatív módon kalandoznak az emlékek között. Inkább a szövegek ereje, súlya szerint igyekeztem rendezni. Az erős érzelmi töltésű novellák után szükség volt a csendre. Hogy megálljunk. Azt akartam, hogy valami egyszerű és praktikus csillapítsa le az agyat, tegye könnyűvé a súlyokat.

- Mennyi a fikció és mennyi a valóság ezekben a történetekben?

- Mindenki önmagából, a saját tapasztalataiból építkezik, még egy tőlünk távol álló történetben, egy a miénktől messze különböző személyiség megrajzolásakor is. Mindenki úgy ír, úgy használja a nyelvet, úgy komponál, ahogy gondolkozik, messzebbről: ahogy él, ahogy átél, tapasztal. Az Üvegház történeteinek alapja valóban saját. Csakhogy – és erre épp a könyv írása közben jöttem rá - hiába vannak emlékeim, hiába faggattam ki a családom és olvastam el újra leveleket, feljegyzéseket, az emberi emlékezet hiányos és csalóka. Elvész benne a valóság, nem lehet tudni, mi az, ami ténylegesen megtörtént, felszínre hozható-e az eredeti esemény, vagy csak az élmény rögzített verziója, az emlék elmesélhető. Az írónak, hiába szemtanú vagy átélő, meg kell alkotnia a múltat. Szilánkokból újrarakni a történetet, összeilleszteni a maradványokat, fikcióval, fantáziával. Végeredményként azt kapjuk, amit a szövegeket jegyző szerző gondol vagy képzel arról, hogy mi van az ő vagy mások emlékei mögött. Milyen valóság.

- Írja a bevezetőben, hogy a világ történik. Ön szerint mennyire avatkozhatunk bele a saját történetünkbe?

- Íróként akármennyire, nincs határ. Az lesz a történetem, amit annak állítok. Létrehozhatok egy teljes, átélhető, belakható valóságot, amelynek bármely pontján beavatkozhatok, a kezemben van az irányítás. Amennyiben persze a szöveg vagy a nyelv nem áll ellen ennek. Megalkothatom az emlékeket, átírhatom a múltat, vagy megpróbálhatom egyszerűen csak megismerni és megérteni. Mint ahogy megismerni és megérteni vágyjuk a saját sorsunk, ha abba tudatosan beavatkozni nem is vagyunk elég bátrak és okosak.

- Érdekes szemszögből világítja meg az emlékeket. Néha idősebb bölcsnek, néha külső szemlélőnek éreztem.

- Kicsit meglepett, de örülök, mert ezeknek a szövegeknek a nagy része – én úgy látom – hajszálvékony határon egyensúlyoz. Veszélyesen közel merészkedik a túloldalhoz, az egyes szám első személy használata és maga a téma szinte lehetetlenné teszi a távolságtartást. Pedig életbevágóan fontos. Egyébként nem tudnánk láttatni. Ha a néző és a filmvászon közé állok folyton, eltakarom a történetet. Engem látni pedig elég unalmas lehet ilyen távon. Egyébként kellőképpen sokat gondolkodtam ahhoz, hogy ne körülírni akarjak dolgokat, hanem megnevezni, minél kevesebb szóval, minél pontosabban, a lehető legegyszerűbben, ítélet és előjel nélkül. Vannak szövegek a könyvben, amelyek épp ezért hidegnek, távolságtartónak érződhetnek. És az jó. Furcsa, hogy ezt mondom, de nem szeretnék látszódni ezekben a történetekben.

Kurcz Orsi

Nagy Gabriella: Üvegház
Palatinus Kiadó, 220 oldal, 3200 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

A 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál programjai

A Könyvhét könyvfesztiváli számában interjúval megjelent szerzők programjai a 24. Budapesti Nemzetközi Könyv-fesztiválon, és a teljes program

A Könyvhét 2017/1. számamókus könyvek reklámfüzethosszú hajúA hanta bandaMóraHelikonkönyvszakmaMesekalauzEuro-AuditObserverSaxumSzigetFekete Sas
Belépés