‒ Ez egy olvasmányos, ízig-vérig kelet-közép-európai könyv, a 20. század ma már főleg a fiatalok számára szinte elképzelhetetlen változásaival, helyzeteivel. De nem lett volna jó píár-fogás, ha föloldja a P betűt a nevében, ami ugye Páskándiné?

‒ A szakmai cikkeimet, könyveimet is P. Sebők Anna néven írtam. Én nem vagyok író, megmaradok kultúratörténettel foglalkozó embernek. Leéltem Páskándi Gézával 25 évet, a hagyatékával még húszat. De nem lettem Páskándi, én Sebők Anna maradtam. Ebben a könyvben beszélgetek az olvasókkal: elmondtam nekik, hogy velem, velünk mi történt. A 25 együtt töltött évnek a summázata: ő rám csak bizonyos szellemi rálátással hatott, ami a világot, a társadalmat illeti. Az élet, a lélek, az emberi magatartás vonatkozásában inkább én hatottam őrá. Hogy az életnek örülni is kell, és hogy leszokott az alkoholról, azt magában nem tudta volna végigvinni.

‒ Mikor szánta rá magát önéletrajzi regénye megírására, és milyen megfontolásból?

‒ Férjem halála után jó pár évvel kezdett gyarapodni, gyűlni bennem az a szomorúság és méreg, ahogy részint az ő emlékéhez viszonyultak, számtalan kérdésben, amiért küzdött, például, a határon túli magyar írók legyenek a Magyar Írószövetség tagjai, elfeledték, mintha nem is lett volna. Másrészt Géza szép férfi, okos ember volt, kisugárzó egyéniség, ennek megfelelően „buktak rá” a fehérnépek erősen. De senki nem tudta elképzelni, szereti annyira a feleségét, hogy meg sem fordul a fejében, hogy elhagyja. Miután 1995-ben meghalt, eltelt pár év, és engem borzasztó kellemetlen helyzetbe hozva, ezek a ‒ Géza pajtásai által „kis piranha-asszonyok”-nak nevezett – hölgyek megírták az emlékeiket, és még ma is van, aki azt állítja, nem én vagyok Géza felesége. Kínos! 2010 körül úgy éreztem, ezt a sok-sok felgyűlt dolgot tisztázni kell.

‒ Erről a meglehetősen terjedelmes kötetről szerzője azt hangsúlyozza, hogy az ő életéről szól. Ugyanakkor szerkesztője három asszony könyvének nevezi.

‒ Ha engem nem az Ómamám nevel, aki több nyelven beszélt, pomerén volt, bejárta a fél világot, beleértve Ázsiát is, hallatlanul melegszívű, szorgalmas ember volt, ha nem ezt láttam volna magam körül, más lettem volna. Az anyám nem tudta még öreg korában sem földolgozni, a helyére tenni, hogy én „szerelemgyerek” vagyok. Tény, hogy gyerekként mindig „le lettem rakva” valahova, amikor az édesanyám férjhez ment, de közben rengeteg szellemi táplálékot kaptam tőle. Megkövetelte a jó tanulást, a pontosságot, az általános kultúrát. A kultúra utáni vágyamat és igényemet az anyámnak köszönhetem.

‒ Mik voltak a forrásai, ez fontos kérdés egy ilyen terjedelmű műnél.

‒ Minden mondat, ami ebben a könyvben olvasható, ellenőrzött és pontos. Erre bárki mérget vehet, persze jómagam is. Az első korszak a nagymamával kapcsolatos, ő sokat mesélt nekem. De volt a nagyapámnak egy visszaemlékezése, amit anyám és nagyanyám újratemetésekor kaptam meg az egyik távoli rokontól. Nagyapám nagyeszű parasztember volt, és megmaradt kommunistának élete végéig. Nyilván nem akarták sehol sem kiadni az első világháborús visszaemlékezéseit. S arra való ez a 12000 kötetből álló könyvtár, hogy mindent ellenőrizzek. Ami a későbbi korokat illeti, édesanyám összes okirata megmaradt, és megmaradtak a fotók is.

‒ „Kalandos” utakon, külön jöttek, települtek át Magyarországra, egy-egy névházasság segítségével. Nem volt könnyű eljutni a megnyugvásig, a családi boldogságig.

‒ Géza ezt másféleképpen élte meg, mint én. Benne elszántság volt már. Azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem tud kijutni. Én tudtam, ő ezt be is váltja. Ilyen súlyos mondatokat csak úgy nem mondott ki. Nem csak arról volt szó, hogy a könyvei megjelentek-e vagy nem, ezt másokkal is megcsinálták. Hanem az a folyamatos megfigyelés, hogy mindig állt valaki a ház előtt. Megjegyzem, itt a Nagyszalonta utcában is éveken át állt a titkosrendőrök kocsija, de ez más történet. A börtön hat évét példa értékű módon csinálta végig. Csodáltam, hogy e hat év után azzá vált, amivé vált.

‒ Ő író maradt mindvégig, a politikától távol tartotta magát.

‒ Akkor, amikor átjött, a nonkonformizmusa – öltözködésben, viselkedésben ‒ volt a gond a hatalom szemében. A mai napig tudomásul veszik, hogy átlagon felüli tudása volt, zsenialitása örökérvényű, és bárhol, New Yorktól Helsinkiig megállja a helyét. És ez nem tetszett egy csomó politikusnak, vagy menő írónak. Ott tettek keresztbe neki, ahol lehetett. Nem lett intendáns hatalmas fizetéssel, ami magasabb nyugdíjat jelentett volna. Ma hány olyan ember van, aki visszautasít egy nagyon jól fizető állást azzal, hogy „nem csinálom, mert nem értek hozzá”? Ő ezt tette, mert tisztességes ember volt.

‒ Mivel telnek mostanában a napjai?

‒ 2000-től írtam két szakkönyvet, néhány tanulmányt, 2013-ig rendeztem, írtam 12 filmet, sajtó alá rendeztem mindeközben 22 Páskándi könyvet, ennyi szerintem még sok is. A legfontosabb, ott vannak mind a drágáim azon a fotón, amelyik a könyvben is megtalálható: a lányom, a vejem és a három unokám. Kemény másfél éves munka lesz még a hagyaték rendezése. Látja azokat a dobozokat? Minimum nyolcvan doboz. Óriási fotógyűjtemény van a színházi előadásokról. Ezt fel kell dolgozni. És mellette figyelem a nagyvilágban, a hazámban történő dolgokat.

Csokonai Attila

P. Sebők Anna: Rozsdásszemű
Emlékezőregény, dokumentumokkal
Méry Ratio Kiadó, 433 oldal, 3950 Ft