ProsperoD
disztribúciós könyvterjesztés
Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Külföldi könyvek
webshopja
ProsperoD<br>disztribúciós könyvterjesztés Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Külföldi könyvek <br> webshopja
Könyvhét folyóirat

Megszüntethető a nyelvi hajléktalanság? – Szépírók IX. Irodalmi Fesztiválja

Kurcz Orsi - Mátraházi Zsuzsa - 2013.04.10.

Válság, szegénység, szolidaritás. Ezt a szomorú triót választotta április első hétvégéjén megrendezett kilencedik fesztiválja témájául a Szépírók Társasága, miután az előző esztendőkben már körbejárta egyebek mellett a gyerek- és nőirodalom helyzetét, két éve pedig egy másik országban élő másik írót hozatott el a program résztvevőivel a beszélgetésekre.

A mostani kérdésfelvetést egyrészt a szegénységet mint réteget mindinkább növelő, ugyanakkor magából kivető társadalomi arculat tette aktuálissá, másrészt az, hogy a szegénységről mint állapotról már a középszint közelében szerencsésen   megkapaszkodók sem akarnak tudomást venni. Így áll ehhez a lecsúszottakkal korábban mindig együtt érző művészértelmiség is, amint Spiró György tapasztalta: a rendszerváltás óta a nyomorult szereplőiket nagy átérzéssel megjelenítő rendezők és színészek egy része gúnyolódást is megenged magának a nincstelen hősök kárára. Az írók azonban bele-belevágnak a helyzetelemzésbe, amint azt Kerékgyártó István hajléktalansorsot ábrázoló Rükverc című, a Kamrában színpadi drámává sűrített műve vagy Borbély Szilárd készülő regénye is teszi.

Emberszerető irodalom

Első pillanatban azt gondolnánk, hogy kevés író mer vagy akar a szegénység problematikájával foglalkozni, de ha csupán a Szépírók Társaságának tagjait vagy közülük a hétvégi eseményen részt vevőket vesszük számba, máris kiderül, hogy sokan érzékenyek a mindennapi megélhetési gondok és a szolidaritás hiánya iránt. Bódis Krisztától és Erdős Virágtól Háy Jánoson és Kukorelly Endrén át Parti Nagy Lajosig és Spiró Györgyig terjed a lista. Az írótalálkozó beszélgetései azért voltak fontosak, mert értelmeztek, kérdeztek, válaszoltak, magyarázatot kerestek. Vitáik közepette Vladimir Nabokovot idézve megállapították: „A szépirodalom mindig emberszeretet.”

Az orosz származású amerikai író korától fényévnyi távolságra vagyunk. Olykor megragadhatatlan fogalomnak tetszik a szolidaritás, máskor meg rá kell jönni, hogy nem könnyű tenni érte, vagy akár gondolni rá.

„Manapság az a baj, hogy az ember akármennyire is akar és szeretne segíteni, nem könnyű szolidárisnak lennie. Mert ahhoz partner kell, nem elég, ha bennem megvan az ez iránti szándék.” Vámos Miklós fogalmazott ilyen élesen a „kivel és hogyan vagyunk szolidárisak” kérdését firtató beszélgetésben, ahol Tóth Krisztinával és Kőrösi Zoltánnal ült együtt, és válaszolt Forgách András vitavezetői kérdéseire.

Szolidaritásról beszélni nehéz, hiszen néha egészen megragadhatatlan a fogalom, máskor pedig nem könnyű tenni érte, vagy akár csak gondolni rá. Legelőször is érteni kell vagy kellene a miérteket, meghatározni a célt, szükségét érezni a cselekvésnek és rábírni a körülöttünk levő világot és tagjait is, hogy részt vegyenek az ilyenfajta akciókban. Magányosan nem működik a szolidaritás, inkább visszájára fordul, megbukik. De a többség nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy baj van.

Az írók egy része azonban akár az árral szemben is segíteni szeretne, ha nem is az aluljáróban kalapba dobott száz forinttal, hanem hivatásukhoz híven gondolatokat, ötleteket, szavakat ajánlanak fel, természetesen annak, aki elfogadja. „Nem mindegy, hogy ideológiát adunk, ami szerintem egyértelmű áltatás lenne, vagy pedig hiteles történetekkel segítünk. Én ez utóbbit teszem, szerintem leginkább azzal tudok jót tenni és szolidáris lenni, ha hitelesen, pontosan írok. Ez nagyon fontos. Erőszakkal gyártott ideológiával nem sokat segítenék.” – vélekedett Tóth Krisztina.

Nálam egy-egy regényötlet is gyerekes hitből indul ki – fűzte hozzá Vámos Miklós. – Mondhatjuk elavult hozzáállásnak, de csak úgy tudok megírni bármit is, ha tudom, van rá esély, hogy ezzel valakinek segítek, valakivel jót teszek. Ha csak néhány olvasónak ad örömet a történet, akkor már megérte elővenni a témát az ötletraktárból.” S hogy mi a cél? Tóth Krisztina szerint a gesztus, s a gesztus által egyfajta lelkiismereti adó, emberség, hogy kicsit jobban érezzük magunkat. „Rögzíteni kell, amit látunk, de más helyett szólni nem szólhatunk, az nem lenne segítség.”

Móricz és a giccs

„A szegénység lélekállapot”, hívta fel a figyelmet egy másik beszélgetésben Spiró György, jelezve, hogy bármily játékosnak tetszenek is József Attila szavai: „Aki szegény, az a legszegényebb”, ez véresen komoly költői segélykiáltás. Szerzője tudta, mi a nélkülözés, ahogy a szociográfiákat író Nagy Lajos is tudta, meg Juhász Ferenc is. Annak, aki nem tapasztalta meg, mi a mélyszegénység, nem szabad ilyen körülmények között élő hőst alkotnia, mert még a szolidaritást érző író lelki mechanizmusai is a kemény tények ellen hatnak, és a romantikus közhelyek terepére terelik az alkotót. A polgárságot zseniálisan ábrázoló Móricz Zsigmondnak is a megtapasztalás hiánya miatt sikerült Spiró szerint két hamis giccset alkotnia, amelyeket az iskolában máig a realizmus csúcsaként tanítanak: a Barbárokat és a Hét krajcárt. Az ok: Móricz mindig is jómódban élt, és a nyomorúságnak a mindent átjáró szintjét nem lehet hallomásból, de még terepmunkával sem felderíteni.

Vitába szállt vele a Rükvercet jegyző Kerékgyártó István, aki úgy tapasztalta meg a társadalmi rétegződést, hogy „élt” a megközelíthetetlen leggazdagabbak között is, és látta, amint közülük némelyek igen mélyre zuhantak. Abban az időben még nem volt író, élményeit csak később kezdte irodalmi formába önteni. De a hajléktalanok között már interjúkat kellett készítenie.

A terepmunka visszásságairól Halász Margit számolt be. Egy-egy témájához mindig elutazik a helyszínnek kiszemelt vidékre, akár a Tisza-partra, akár a pusztamérgesi tanyára. Ott nem árulja el, mi járatban van, illetve mismásol, azt füllenti, hogy üdülni érkezett. Aztán amikor hetek vagy hónapok múlva hazafelé tart, mérhetetlen szomorúság vesz erőt rajta, mert úgy érzi, kihasználja könyve jövendő mintáit, az ő sorsukat foglalja kötetben, holott nem tartozik közéjük. Az otthonukban látottakat írja meg a maga kényelmes zuglói otthonában. Régebben, amikor a mintául szolgáló ember nevét is változatlanul hagyta az írásában, problémája adódott ebből, mert az, akinek kölcsönvette a történetét, nem tartotta szeretetreméltónak az őt ábrázoló figurát. Azóta Halász Margit kiköltözik ugyan a tanyára, de nem az ott tapasztalt valós életet teszi át tényszerűen a novellába, regénybe. „Megszépítem – mondja –, s úgy próbálok belőle kerek egészet alkotni, mert szerintem a valóságtól elemelt, mesés irodalomnak is van létjogosultsága.”

Gyökeres változás nélkül Spiró szerint a nincstelenek továbbra is nyelvi hajléktalanok maradnak, mert a nem közülük valók „akcentusát” nem értik. Az író szerint a mai kemény osztálytársadalomban, ahol az uralkodók az utolsó garast is kicsikarnák a szegényekből és a törvényekbe is belefoglalják az irántuk érzendő megvetést, nincs létjogosultsága a társadalmi mobilitásnak, amely lehetővé tenné, hogy a kirekesztettségben felnövők közül a saját környezetükhöz is szóló írók kerülhessenek ki.

Számla kontra ihlet

Még a konszolidált környezetből jött alkotók számára is nagy dilemma, amikor az ihlet és a számlatömb között kell választaniuk, vetődött fel Grecsó Krisztián, Podmaniczky Szilárd és Solymosi Bálint beszélgetésében. A nagy könyvkiadók és forgalmazók ablakaiból ugyanis másként látszik a város, mint az emberi szempontból érzékeny írókéból. A szerzők megmutatandó témákat látnak, a kiadók szeme előtt azonban csak nagy példányban eladható sikerkönyvek lebegnek. Így sokszor az írónak magának is kell marketinggel foglalkoznia, és lehet, hogy úgy jár, mint a Nyugat-nemzedék ma már klasszikusként emlegetett nagyjai, akik nem élték meg a mai nyugdíjkorhatárt, még a köztük legidősebbnek számító Móricz Zsigmond is hatvanhárom évesen halt meg. Sok egyéb ok mellett a megélhetésért folytatott küzdelem is felőrölte őket. A „szabadúszásba” kényszerített maiak aligha számíthatnak majd nyugdíjra. Egyedül az „vigasztalja” őket, hogy más szakmák képviselői is hasonló helyzetben várják az öregkort.

De nem csupán a társadalomban kell a hibát keresni, az irodalmon belüli szolidaritás ugyanúgy hiányzik. Manapság egyre többen írnak jól, támogatni kellene a fiatalokat, de sokan túl büszkék, s az általános körülmények sem segítik a helyzetet. Ráadásul a megfelelő intézményrendszer, a generációk közti összefogás és a külföldi képviselet is hibádzik. Az állami mecenatúra kikerülhetetlen az irodalomban, a döntést azonban a mostanival ellentétben, mind a pályázatok, mind a díjazás esetében szakmabeliekre, szakértőkre kellene bízni.

Tenni vagy írni?

A rendezvényt kérésemre Szilágyi Zsófia, a Szépírók Társaságának alelnöke összegezte. A témaválasztás neki, aki az elmúlt éveit Móricz-monográfia összeállításával töltötte, azért is volt szimpatikus, mert a kutatott szerzőt is sokat foglalkoztatta a kérdés, hogy cselekedni kell-e, hogy társadalmi gondok megoldódjanak, vagy pedig írni kell az élet árnyoldalairól. Élete vége felé mindenáron, sajnos, többnyire kudarcot vallva tevékenyen akart részt venni az életkörülmények jobbításában, például a szénporos tégla bevezetését szorgalmazta, amellyel elkerülhető lett volna, hogy a talajvíztől szenvedő környékeken penészesedjenek a házfalak.

Mai kollégáját, Bódis Krisztát ugyanúgy foglalkoztatja a tenni vagy írni kérdésfeltevés, és a hétesi romatelepen nem egyszerűen az ottaniak életkörülményein próbálnak időről időre javítani, de a művészetet is beviszik az helybeli gyerekek életébe. A szolidaritásban és segítségnyújtásban a fesztivál szervezői is megtették a magukét: mindkét napok kortárs szak- és szépirodalmat, gyerekkönyveket gyűjtöttek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei könyvtáraknak. Az akcióban a rendezvény vendégei és látogatói egyaránt részt vettek.

A közönség–alkotó kapcsolat kialakításában volt szerepe az eseménynek az alelnök szerint. Olyan szerzőkkel is találkozhattak az olvasók, akiket nem a szegénység, szolidaritás kérdéséről gondolkodó alkotóként tartanak számon, most mégis megszólaltak és nagyon őszintén elmondták akár a kételyeiket is.

Szilágyi Zsófiának szintén vannak fenntartásai, mert többeknél azt tapasztalja, félnek a közvetlen jelenkor ábrázolásától, mert nem akarnak oknyomozó riporteri szerepkörbe helyezkedni. Véleménye szerint a visszafelé menekülés nem új jelenség a magyar irodalomban, de mindazoknak, akik ódzkodnak mindennapi problémákat beemelni az irodalomba, ajánlja azokat a sorokat, amelyeket Esterházy Péter írt a rendszerváltás veszteseit, munkanélkülieket, perifériára szorult kiszolgáltatottakat, betegeket szociografikus műveiben megelevenítő Tar Sándor munkássága nyomán: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.

Kurcz Orsi – Mátraházi Zsuzsa

Fotó: Kurcz Orsi és Könyvhét archív

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét 2018/3.ÉS Páratlan oldalA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájamacskarácsonyhosszú hajúszülinapiA hanta banda
Belépés