Az utóbbi évek regénytermésének köszönhetően több korszakos jelentőségű alkotó is megelevenedett a kortárs magyar irodalomban, elég itt Szilasi László kisregény-triászára utalnunk, amely Bessenyei, Jókai és Babits élete egy szakaszába enged betekintést (Amíg másokkal voltunk), vagy Péterfy Gergely művére, aki Kazinczy idejébe repíti el az olvasót (A kitömött barbár), Márton László pedig az osztrák Karl Kraus és a búcsúzó Monarchia világát regényesíti meg (Két obeliszk).

Mintha a levegőben lenne a nagyok szelleme, s talán ettől megérintve született Láng Zsolt Bolyai című műve is.

A regénybeli Herr Lángot, az író alkotta írót bizonyosan nagyok szelleme vezérli, a történet szerint ugyanis Krasznahorkai Lászlóval fut össze egy buszra várakozva, s az író elmondja neki, hogy a marosvásárhelyi Teleki Tékáról beszélgetett egyszer Esterházyval, akit erősen foglalkoztatott Bolyai életének megírása. Szinte mitológiai a küldetés, amely rászáll a matematikus végzettségű, regénybeli Lángra – ezt a művet neki kell megírnia. „Feltámasztani? Lehet ilyet?” – töpreng el Krasznahorkai a kettejük beszélgetésében, és termékeny homály fedi, vajon Esterházyra vagy Bolyaira gondol-e.

A regényben egy olyan feltámasztási kísérletnek lehetünk tanúi, amely sem Esterházy bőrébe nem kíván bújni (de minden bizonnyal kivívná az író főhajtását, ha az olvashatná), sem Bolyai-szobrot nem óhajt állítani (mert sokkal elevenebb Bolyai-karaktert teremt annál): „mindig befelé kell menni, ha az ember ír, akkor nincs más lehetősége”, mondja Láng Zsolt. Ahogy azt is előrebocsátja rögtön a regénye elején: „a könyvbeli valóság merő fikció”. Hogy az olvasó ebből mennyit fogad el, az rábízatik.

A két szálon futó történet párhuzamosan enged betekintést a svájci ösztöndíjat elnyert Herr Láng napjaiba, aki Bolyai hagyatékának gyürkőzik neki egy alkotóházként működő kolostorban, és magának Bolyai Jánosnak az életébe, amelynek egyes epizódjait 1833-tól, Marosvásárhelyre való visszaköltözésétől követhetjük nyomon egészen a tudós haláláig. Két ember küzd itt hősiesen az elhívatással: a regénybeli író a pendrive-on magával vitt, sok ezer oldalnyi szöveggel és rajzzal, Bolyai János pedig (élet)műve és önmaga elfogadtatásával. Mint tudjuk, az utóbbi sok évtizedet váratott magára, a tudós nagyságát, ahogy ez a zsenikkel lenni szokott, nem ismerték fel kortársai. Főműve csupán apja könyvének appendixeként jelenhetett meg, még címét is innen kapta.

A regény társ-főszereplője, az író megpróbáltatásai messze nem azonos léptékűek hőséével: mintha egy kissé groteszk, kicsinyített-kifordított mását kapnánk Bolyai drámájának. A két életút megfelelései, a párhuzamok persze búvópatak módjára rendre a felszínre törnek, akár olyan apró mozzanatokban, mint amikor az író magyarázza a kissé kísérteties dr. Jörgnek a nemeuklideszi tér mibenlétét – akárha Bolyai magyarázná a fensőbbséges Wohlgemuth tábornoknak, vagy a tudóst és az írót is kínzó migrén motívumában, de kirajzolódnak hasonló alakzatok a tágabb kontextusban is, így a svájci és az erdélyi táj rokonságában, vagy az önfeláldozó szerelmes társ alakjában, aki végül is megadatik mindkét hősnek.

A matematika és a geometria átitatja a művet, sokszor filozófiai síkon, alig észrevehetően – ahogy elsőre szintén alig tűnik fel a prímekre épülő, szokatlan fejezetszámozás –, máskor meg lépten-nyomon belebotlunk, hiszen az egészen konkrét, hétköznapi események is valamilyen absztrakcióhoz vezetnek az elbeszélő vagy a szereplők fejében. Az már Láng Zsolt bravúrja, milyen költőivé varázsolja a tudományt – például amikor az író a természetben gyönyörködve azt mondja: „…az előttünk kifeszülő táj azt sugallta, szívjuk magunkba  a ragyogás és a végtelen leírhatatlan szépségét. Lakjunk be egy nemeuklideszi teret”; vagy amikor Bolyai szemével látjuk az Elba fölött keringő sast: „Látható volt, hogy a spirál tölcséres alakja nem szabályos, hegyére állított kúp, hanem az oldala belapított hiperboloid. Ettől olyan szép!” És mindjárt ezután vizelnie kell Jánosnak, aki e bizonyos sugárnak a görbületi ívét is megbabonázva figyeli. Emelkedett és profán, éteri és naturalisztikus vegyül megrázóan életszerűen a regény lapjain, semmi sincs elleplezve és retusálva, semmi sem méltatlan itt az emberhez, ami emberi: merevedés, szellentés, orgazmus, ürítés, kipottyanó műfogsor, vizelési nehézségek. Mindez a szellem páratlan teljesítményével társítva. A legmegrázóbb jelenetek épp a fizikailag is hanyatló Bolyai János és az őt ápoló Juliska kettőséből bontakoznak ki.

A regény felülmúlhatatlan erőssége épp e két-három szereplős, színpadra illően intenzív jelenetekben mutatkozik meg, s ebben talán sikerültebb a Bolyai-szál, mint a mai. Katartikus pillanat, amikor a városi nyomdafelügyelő azt veti az apjával egy életen át tusakodó Bolyai János szemére, hogy Farkasnak köszönhet mindent, akinek még a temetésére sem volt képes elmenni. A Jánosból kibukó, nagyon is mainak ható szitok, majd a botorkáló menekülés a kettejük kegyetlen párbeszédéből a pisztolya markolatát szorongatva nem más, mint a saját élete elől igyekvő lélek csetlése-botlása. Ő maga végső óráján – önostorozó iróniáját még ekkor sem elveszítve – így képzeli sírfeliratát: „Bolyai Bolyai János. Az üdv bolygatója, ki végül a reménytelenség lavináját húzta, vonta robbantotta, idézte, rántotta magára. Nyugodjék békében.”

S hogy beteljesíti-e a regénybeli Herr Láng a küldetését, és feltámasztja-e „az üdv bolygatóját”? A válasz az olvasó kezében.

Laik Eszter

Láng Zsolt: Bolyai
Jelenkor Kiadó, 460 oldal, 4299 Ft

Fotó: Pszeudoszféra. Az emlékművet Bolyai János születésének 200. évfordulójára (2002. december 15.) állították a marosvásárhelyi Bolyai téren a Bolyai János Emlékév szervezői. A szobor tervezője Horváth Sándor matematikus.