– Életed első könyvét hoztad létre, ráadásul a saját életedből merített történetekkel fűszerezve. Miként szántad magadat erre a lépésre? Milyen belső késztetésnek adtál teret?

– Nagyon hálás vagyok Turcsány Péternek, aki egy beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy a képzőművészekről szóló sorozatát, a BELSŐ TÁRLAT-ot egy kicsit fiatalosabb hangvétel felé szeretné terelni. (A sorozat eddigi kötetei: Somogyi Győző, Schrammel Imre, Szemadam György, Kő Pál, Mezei Gábor, Melocco Miklós, Fekete György, Tóth István, Csavarga Rózsa.)  Akkor merült föl bennem, hogy én meg nekiállok, és megírom!
Erre a gondolatra ő rögtön le is csapott, és azon nyomban minden segítséget, támogatást megadott, ami egy könyv születéséhez szükséges. Kicsit kételkedtem magamban, hiszen nem vagyok író, de ő azt válaszolta, hogy ezt nem is várja el senki, de éppen azáltal, hogy személyessé teszem, egyedi és értékes lesz.

– Mi volt az első gondolatod, amikor nekifogtál, könnyen ment-e megírni az életedet, az életeteket?

– Mindenekelőtt eltöltött az öröm érzése, hiszen ez egy olyan nagy lehetőség, hogy azon nyomban el is határoztam: félreteszek mindent, és egy hónapig csak ezzel fogok foglalkozni. És tényleg, mindent lemondtam, beköltöztem anyukám szobájába (ami egyébként a lakásunk legtávolabbi zugában van), persze csak szimbolikusan, mégis fontos volt, hogy ne ugyanabban a térben legyek, ahol egyébként mindig is vagyok. Végül csak egy ideig írtam ott, aztán az íróasztalomnál fejeztem be, mert az mégiscsak otthonosabb volt.
Nagyon érdekes volt nekiülni az önvallomásnak, mert az, hogy az egész múltammal, gyermek- és ifjúkorommal, felnőtté érésemmel szembesültem, olyan volt, mintha egy bezárt palackból kiszabadultak volna a régi idők a szellemei. Nagyon sok öröm és boldogság járt át, és volt benne rengeteg lezárt, félretett ügy, aminek az ajtaját már régen becsuktam, és most újra ki kellett nyitnom. Nyilván az öröm mellett kicsit talán féltem is, mert a bohém és szárnyalóan varázslatos gyermekkoromhoz az is hozzátartozott, hogy nem mi voltunk a központban, hanem a teremtés, a művészet, az alkotó munka, és a nagy ideák meg a nagy toposzok. (Ami talán természetes, ha az ember édesapját Kő Pálnak, édesanyját Péterfy Gizellának hívják…)
Ahogy írás közben haladtam az időben, érdekes volt megtapasztalni, hogy egyszer csak rájöttem: a közelmúltra nem tudok teljes mértékben kívülállóként tekinteni.

– Hogy látod magadat: szemlélődőként vagy résztvevőként vettél részt a művészeti élet folyamatában?

– Benne voltam, de mégis abszolút nézője voltam az eseményeknek, mintha egy háromdimenziós filmben lennék. És ráadásul semmilyen módon, még egy kicsit sem tudtam meghatározni vagy hatással lenni a történésekre, inkább – azt gondolom, talán szolgai módon – követtem édesanyám elképzeléseit, aki egy emelkedett lelkületű, nagyon erős asszony mind a mai napig.
Úgy érzem, az a szó, hogy művész, igencsak nehezen definiálható a mai világban, mert megváltozott a jelentése. Én egy aktívan dolgozó, kereső embernek tartom magamat, aki figyeli a világot, és van bizonyos kézügyessége. (Kéz-ember vagyok, a kezemnek mozognia kell, akkor vagyok boldog…) És körülöttünk a világban csuda szép dolgok történnek, igaz emberi találkozások reptetik a lelkemet, teszik emelkedetté hétköznapjaimat, és ezt az érzést próbálom a művészetemmel is követni, és így még jobbá tenni a világot. Sokfélék vagyunk, de ez a sokféleség gyakran még egy emberben is megfigyelhető. Nekem például ugyancsak hosszú időbe telt megértenem, hogy én kéz-ember vagyok, ezt kaptam a sorstól, ezzel kell együtt élnem, ezzel kell foglalkoznom.

– Nevezhetnénk akár családregénynek is a könyved. Mondanál-e pár szót a gyerekeidről, a családi életetekről: milyen átfogó képet alakítottál ki magadban a családról, a gyereknevelésről?

– Szülőként (és emberként is) a késztetést, a buzdítást nagyon fontosnak tartom – egymás iránt is, és a gyerekeink felé is. Talán a biztatással lehet a legfőképpen jó hatással lenni egy másik emberre, akár családtag, akár nem.
Eléggé „lányos” vagyok bizonyos szempontból nézve: szeretek főzni, szeretek mosogatni, és nagyon sok állatot felneveltem már kiskoromban is, a gondoskodó szeretet átadása meghatározó tulajdonságom volt mindig is.
A gyermeknevelés első, rövid időszaka, az első egy év borzasztóan nehéz volt számomra (főként az első gyermeknél): szokatlan, új helyzet, senki sincs rá felkészülve. Nagyon sok lemondással, önfeláldozással jár, és csak öntöd bele a saját energiáidat (éjszaka nem alszol, nappal próbálsz valami pénzt keresni), akárha egy feneketlen kútba hordanál vizet. Azt éreztem, hogy az erőim végéhez értem, nincs több, kifogyott belőlem a szusz. Azonban ez az egy éven keresztül folyamatosan befektetett energia később százszorosan megtérül. Mint amikor a kályhába hordjuk a fát: a kályha egyszer csak felizzik, és onnantól kezdve mi kapjuk a meleget, a sugárzást, a fényt, mindent. Így van ez a gyerekeinkkel is. Önmaguk válnak sokszorosan sugárzó lelkecskékké: mindegyik gyermekem mindennap visszaad a melegségből, visszasugározza rám (is) a fényt.
A művészet és a család közötti viszonnyal kapcsolatban a felfogásom kicsit más, mint amit a szüleimnél láttam. Náluk olyan piedesztálra volt emelve a művészet, ami mindenek fölött állt, még a család felett is. Azt hiszem, még ma is létezik ez a felfogás, és nekem is nagyon fontos a teremtő alkotás, de már más minőségben. Én tudatosan döntöttem el, hogy a gyermekeim fontosabbak. Meg hát azt is beláttam, hogy én csak egy ideig vagyok velük, aztán mennek a saját életük útjára, és én csak addig tudok velük lenni, amíg itt vannak. Olyan óriási öröm velük tölteni ezt az időt, hogy nagyon sajnálnám kihagyni.
Azért nehéz ám ezt az egészet, ama bizonyos nagy É-betűset jól csinálni, mivel a művészet alapvetően magányos tevékenység, nagyon sok teremtő gondolat ered abból, hogy egyedül vagy, töprengsz, elvonulsz, nehéz közösen együtt alkotni. Ez amolyan szerzetesi élet, kizárod magad a családból és a közösségeidből. Én viszont nem akartam, hogy éles szakadék legyen a családom és a művészetem között, ezért döntöttem úgy, hogy inkább összemosom a kettőt: egy kerítésen belül vagyok dolgozó művész és családapa.

– Volt szó a könyvben az alkoholizmusról is.

– Igen, nekem az az egyik reménységem a könyvvel kapcsolatban, hogy sok embernek vigasztalást adhat, kiutat mutathat. Reménységet szeretnék az emberekbe csöpögtetni, hogy az élet természetétől fogva sokféle nehézséggel jár, de ettől nem kell megijedni, hanem működtetni kell, csinálni kell, bízni kell abban, hogy tudunk változni, gyógyulni.

– Manapság a mindennapjaidat a „játszóterezés” tölti ki, hogyan találtál rá erre a világra?

– A „játszóterezés”-re a keresés ösvényét járva találtam rá. Úgy csöppentem bele, hogy eleinte kiállítóhelységekkel próbálkoztam, de aztán észrevettem a világban bekövetkező változásokat. Az otthonok most kicsit kitárulkoztak, és belenyúlnak a világba: van házszínház, lakásétterem (ahol a saját otthonukban főznek idegen embereknek), ezek mellett például Spanyolországban olyan fiatalokkal is találkoztam, akik a parkokat teszik a lakásuk részévé. Sokkal intimebb buborékok keletkeznek manapság, amelyek belelógnak az új helyzetekbe.
És azon töprengve, hogy milyen új kiállítási helyszínek lehetnek még – ezen a folyosón haladva – jutottunk el oda, hogy (játszó!)térbe kell betenni a művészetet. Ez egy olyan új kiállítási lehetőség, ahol előre „oda van készítve” minden. Adott a lehetőség arra, hogy különböző helyzetekből és életterekből érkező emberek leülhessenek, és akár kapcsolatokat is teremthessenek. És ha találkoznak, ha létrejön valamiféle kapcsolódás, egymásra hatás, akkor bizony észrevétlenül művészetet csöpögtetünk az emberek életébe. Ez a művészet – hitünk szerint – pozitív minőség. Mind a színekben, mind a tartalomban valamiféle célzatos nevelési szándék is van, viszont emellett igyekszem a lelki gazdagság és a fantázia irányába is hatni, tehát nem akarom önmagamat sem gúzsba kötni. Nem szeretek például panoptikum-szerű játszóteret csinálni (történelmi figurák felsorakoztatásával), nem szeretem azt sem, ha didaktikusan végigmegy egy történet, és „X” szereplő megjelenik újra meg újra. Szóval nem egy illusztrációról van szó, hanem egy nagyon szabad, művészettel átszőtt világot akarok közvetíteni, továbbsugárzásra.

– Összegzésképpen mit mondanál, mi a célja a könyvednek?

– Nekem elsősorban megírni volt csodálatos élmény, és csak remélhetem, hogy az olvasókat is gyönyörűséggel tölti el a könyvem befogadása. Nagyon szeretném megosztani életem tanulságait mindazokkal, akik erre kíváncsiak, bízom benne, hogy az általam megélt tapasztalatokkal ők is gazdagodhatnak.

Turcsány Bíbor

Kő Boldizsár: Belső tárlat
Kráter Kiadó, 120 oldal, 3500 Ft

Az interjú rövidített változata megjelent a Könyvhét 2015/4. számában