Babák magyar
népi viseletben
Macskarácsony
Kicsi Csascsi
és a rosszcsont madár
Csibi
tűzoltó lesz
Babák magyar <br> népi viseletben Macskarácsony Kicsi Csascsi <br> és a rosszcsont madár Csibi<br>tűzoltó lesz
Könyvhét folyóirat

Kincsem, a csodakanca igaz története – beszélgetés Szélesi Sándorral

Szepesi Dóra - 2017.09.10.

Egy különleges szerelem és egy legyőzhetetlen ló históriája elevenedik meg az 1800-as évek végén játszódó történelmi regény lapjain.

– Nagyon tetszik a regény meseszövése, a kor, a szereplők ábrázolása. Hogyan talált önre ez a történet?

– Teljesen véletlenül. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt felkértek, hogy írjak egy Kincsem forgatókönyvet, ám miután kiderült, hogy ez egy minimum kétmilliárdos költségvetésű mozi lenne, a producerek letettek a megfilmesítésről. Akkor elkészítettem egy húsz oldalas filmnovellát, de a forgatókönyv már nem készült el. Évekkel később egy író-olvasó találkozón rákérdeztek, miért nem írok regényt belőle. Akkor ez az ötlet gyökeret vert bennem, és most szökkent szárba. Tavaly, amikor megint előkerült Kincsem története, újra aprólékosan beleástam magam a korba, és rájöttem, hogy mennyire tetszenek azok az évek, azok az emberek és a hangulat. Megragadott az a naivitás, ami körbelengte ezeket a lótenyésztés iránt elkötelezett férfiakat, akik aztán annyira szívemhez nőttek, hogy nem lehetett róluk nem szeretettel írni. Azt szoktam mondani, hogy ők voltak az 1860-as, ’70-es évek kockái, csak nem számítógép előtt ültek, hanem az istállóban élték le a fél életüket. Sokuknál se család, se gyerek nem lett, csupán a lóversenyzés maradt meg nagy szerelemnek. Sietek hozzátenni, hogy nagyon szűk az az idő, amely a 19. századi polgári Magyarországból ennyire barátságos. Mondjuk 1867-től 1888-ig bezáróan, húsz év, ami ennyire bájos, érintetlen és furcsa, amennyire a Kincsem korszaka. Szóval bájosan naivnak tűnnek ezek a férfiak még a korabeli fényképeken is, ahogy állnak, elegánsan, kisimított zakóban, nagyon komoly arckifejezéssel. A róluk fennmaradt érdekes sztorik is ezt támasztják alá: például Blaskovich Ernőt rettenetesen zavarta, hogy alacsony termetű, holott a lovarok ideális testi adottságaival rendelkezett. Sok, úrlovarok számára kiírt versenyen vett részt és ebből a felét meg is nyerte, ami egy nagyon szép szám, és valljuk be, ez a remek lovak mellett a termetének is köszönhető. Ő ezt el is fogadta egészen addig, míg egy nő nem került mellé. Harminc évig együtt élt a nála egy fejjel magasabb Szabó Karolinával, a tenyerén hordozta, mindent megadott neki, de ugyanakkor buta kis hiúságában nem jutott el oda, hogy elvegye feleségül…

– A női főszereplőről sem sokat lehetett tudni. Az ő alakját hogyan építette föl?

– Nagyon kevés információ maradt fent Szabó Karolináról. Karolina vagy Karola, néha így hivatkoznak rá, néha úgy, eltűnt a világ elől, miután beköltözött a Reáltanoda utcai Kincsem palotába. Annyit jegyeztek fel róla csupán, hogy Pest legszebb lovai húzzák a hintóját, amikor kikocsikázik. Mivel kvázi vadházasságban élt Blaskovich Ernővel, nem járhatott úri társaságba, mert kinézték onnan. Amíg egyébként össze nem jött a férfival, addig néha a Nemzeti Színházban és a Népszínházban szerepelt, általában olyan darabokban, amikben Blaha Lujza. A korabeli színikritikusok jegyeztek le kritikákat egy-két olyan darabról, amiben Szabó Karola fellépett, énekelt, és ennyi. A kedvesem a megmondhatója, hogy az írásnak a legnehezebb része az volt, hogy a szereplők személyiségét megtaláljam. Feljegyeztek róluk nagyon sok apróságot – Sztáray grófról, Blaskovich Ernőről, Festetics Taszilóról, Szabó Karolináról – amiből kirajzolódik egy-egy személyiségkép, de hogy ezek a személyiségek hogyan illenek egymáshoz, és amit tudunk róluk a történelemből, az vajon miből és honnan eredhet, azt nekem külön fel kellett építenem magamban. Nagyon nehéz volt!
Meg kell jegyezzem, hogy kicsit skizofrén dolog írónak lenni, mert minden szereplőnek benne kell lenned a fejében. Egy jelenetnél, ha van négy szereplő és vitatkoznak, akkor mind a négynek benne kell lenned a fejében, mert mind a négynek igaza van a maga szempontjából. Ezt akkor tudom megírni, hogyha mindenkit ismerek, hogyha mindenkinek ismerem a jellemét, ha pontosan tudom és átérzem a gondjaikat, bajaikat. Ez volt a legnehezebb, ezeket az embereket úgy megismerni, mintha a legközelebbi barátaim lennének – Ha viszont ez megtörténik, az ember meg is szereti a szereplőit.

– Mi a véleménye a filmről?

– Őszintén bevallom, hogy a film első 15 percében nagyon keményen próbáltam magam arra kondicionálni, hogy elengedjem a valódi történetet. „Sándor, te most nem a Kincsem sztorit nézed, te most egy kalandfilmet nézel!” Mert ugye ugyanabban az időben írtam a könyvet, amikor a filmet forgatták és az utómunkálatai zajlottak, és abban az öt-hat hónapban, amíg ezzel foglalkoztam, teljesen elmerültem benne; ahogy kutattam, szinte a szereplőimmel együtt szívtam be az 1874-es levegőt a nap minden másodpercében. Aztán leadtam a kötetet a kiadónak február 28-án, és két héttel később beültem a film bemutatójára. Tehát bennem még élt ez a történet, ezek a szereplők, Blaskovich, a maga karót nyeltségével, Szabó Karolina, egy tizenhat éves színinövendék tétovaságával… Majd beülök a moziba, és megjelenik a vásznon Nagy Ervin, mint Blaskovich, aki megveszi a Kincsemet, miközben a valóságban ugye ő tenyésztette ki. Tehát nekem az elején treníroznom kellett magamat, hogy „Sándor, elengeded a sztorit, és csak élvezd a filmet”. Amikor ezt nagyjából sikerült megtennem, akkor élveztem is a filmet, ami egyébként egy nagyon kedves, kellemes kalandfilm egy lóról, akinek az a neve, hogy Kincsem, de aki még véletlenül sem az a Kincsem, mert a film történetének a valósággal való egyezése – azért valljuk be – nulla.

– Érdekelne, hogyan fér meg önben a fantasztikus regények írója és a történelmi regények írója?

– Én a sci-fivel kezdtem a pályafutásom. Fiatal voltam és bohó, és ez volt az a műfaj, amelyben játékként éltem meg az írást. Nem létező korok, nem létező idők és világok, csattanóra kihegyezett novellák, kalandos történetek – ez egy fiatal srácnak, aki elkezd az írással kacérkodni, ideális terep ahhoz, hogy elmerüljön egyfajta intellektuális kalandban. Aztán telnek-múlnak az évek, az ember fölött elrepül sok minden, véleménye lesz a világról, egy csomó sorsot lát, embereket megismer, és máshogy áll hozzá már az íráshoz. Már nem elég az intellektuális játék, mondani akar valamit, már meg akarja érinteni az olvasót, le akar tenni valamit az asztalra. Tévedés ne essék, ezt a tudományos fantasztikummal is meg lehet tenni, de a sci-fi mellett kinyílik az irodalom egész tárháza: írtam történelmi regényt, mágikus realista novelláskötetet, fantasyt, thrillert, ifjúsági regényt. Kérdezték is, hogy miért nem állok meg egy szegmensnél, miért nem csak történelmit, miért nem csak sci-fit vagy fantasyt írok. Egyrészt azért, mert akkor belesüppednék valamibe, amibe nem akarok, így nekem is élvezet az írás, másrészt meg más-más tematikában más-más hangja van az embernek, és nagyon sok mindenről tud vallani. Ez a sokszínűség igazából az én lelki egészségemnek is jót tesz. Ha az embernek van egy ötlete, ha mondani akarok valamiről valamit, akkor ne zárjam már be magamat egy zsánerbe. Tehát miért ne lépjek át tematikák határain, miért ne vallhatnék az emberi kapcsolatokról egy történelmi regényben, egy mágikus realista regényben, egy romantikus kalandregényben? Unalmas volna mindig ugyanazt írni. Legalábbis nekem. Persze a kiadó azt mondja, hogy az a legjobb, ha egy írói név mögött egy zsáner van, így az olvasó pontosan tudja, amikor a szerző könyvét leveszi a polcról, hogy az mit takar. Megesik, hogy egy szerző évek óta ugyanazokat a sztorikat írja meg újra és újra más köntösben, vagy sorozatokat ír. Könnyű beleragadni ebbe. Egyébként az olvasók néha valóban képesek felmérgesedni, hogy „Hú, szerettem az előző könyvét, de most nem értem, hogy ez mi.” Egy másik téma, más stílus.

– A Kincsem könyvből még az is megszereti a lovakat, aki eddig még nem nagyon foglalkozott velük.

– Remélem!

– Fantasztikusan fogja meg még a lónak a lényét is. Szinte jelleme van!

Mert van is, nagyon szeretnivaló állatok, és nem is állatok – társak. Ha valaki egy kicsit vájtfülűbb, akkor észreveheti olvasás közben, hogy nem ami-ként hivatkozom a lóra a könyvben, hanem aki-ként.

– Kiírtam egy mondatot a regényből, Ernő mondja: „A polgárosodás kulcsa maga a ló.” Karolina meg hozzáteszi: „…meg a városi fejlődés.” Mi a véleménye erről?

– Mind a kettőben hiszek. Amikor végignéztem az 1870-es éveket, azt láttam, hogy országokon átívelő versenyszövetségek alakulnak ki a lovakat kedvelő a férfiak között. 1871-ben volt a porosz-francia háború, az azt követő években a lóversenypályán senkit nem érdekelt, hogy két-három évvel azelőtt háborúztak. Ugyanúgy izgultak ugyanazért a lóért, vagy fogadtak egymás ellen. A lóversenypálya politikamentes volt, összehozta az embereket szövetségekbe, barátságokba, és nem csak a pálya és a verseny, hanem a tenyésztés is. Leültek egy asztal mellé a francia, a német, az orosz, és teljesen nyugodtan, békésen megbeszélték, hogy ennek és annak a lónak az utódja miért lehet jó versenylóként, hogy „Láttátok tegnap, amikor kivezették azt a sárga kancát, hogyan járt?”... Azt hiszem, lóversenyzés nélkül rövidebb lett volna a béke Európában. Nyitottabbá is tette a világot, ugyanis a nem kicsit merevebb nemesi kasztok elkezdtek a polgári rétegekkel keveredni. Hozzájárult ahhoz, hogy lebontsa azokat a születési korlátokat, amik egészen addig az időig fennálltak, Magyarországon mindenféleképpen. Nagyon sokat tett a polgári világ jobbá tételéért a lóversenyzés, és nagyon sokat tettek ezek a férfiak! Ami tényleg fájdalmas, hogy némelyikük, mint például Sztáray gróf, sehol nem található fel, sem életrajzi lexikonokban, sem a Ki Kicsodában. A lótenyésztéssel és versenyzéssel foglalkozók java része eltűnt a történelmi tudatból. Kérdezték, hogy miért ragaszkodtam annyira a történelmi valósághoz, miért nem rugaszkodtam el sokkal jobban a fantázia irányába. Az a válaszom, hogy azért is akartam egy történelmileg hiteles könyvet letenni az asztalra, mert valahol ez emlék ezeknek a fiúknak. Másnak is elő kellene vennie őket. Emlékezni kéne rájuk, márványtábla kéne, legalább a lóversenypálya oldalán, hogy tudjuk, kik voltak azok, akik a magyar lóversenyben, lótenyésztésben élen jártak, és ezt teljesen önzetlenül, csak a ló szeretete, csak az állatok szeretete miatt tették. Nagyon sokan nem fogadtak ám a pályán, csak a tenyésztés érdekelte őket, leültek és szivarfüstben a Nemzeti Kaszinóban megbeszélték, hogy milyen irányokat vegyenek, mi a legjobb a versenyeknek, a hazának.

– Az Olvasás Éjszakájára milyen programmal készülnek?

– Szeptember 16-án Debrecenben lesz író-olvasótalálkozóm a Kincsemmel. A korszakban nagyon is járatos Böszörményi Gyulával fogunk beszélgetni az Alexandra Könyváruházban este hét órától.

Szöveg és fotó: Szepesi Dóra

Szélesi Sándor: Kincsem
Könyvmolyképző Kiadó, 3499 Ft

AZ OLVASÁS ÉJSZAKÁJA, 2017. SZEPTEMBER 16.
A KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ PROGRAMJA
DEBRECEN, ALEXANDRA KÖNYVÁRUHÁZ
(Debrecen, Piac utca 34.)
19.00–20.00: Az igazi Kincsem-sztori Szélesi Sándor regényéről beszélget az íróval Böszörményi Gyula

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2017/3. számamókus könyvek reklámfüzethosszú hajúmacskarácsonyszülinapirosszcsontCsibi állatorvos leszA hanta banda
Belépés