A regénykötet mindkét műve megélte már a maga sikereit, több nyelvre is lefordították Hász Róbert Végvár, és Júliával az út című műveit. A szerző több tíz év után most mégis a már ismert munkáival tér vissza.

– Mi hívta életre a gondolatot, hogy ezt a két regényét újból kiadja?

– A Végvárt 2001-ben a Tiszatáj folyóirat adta ki alacsony példányszámban. 1-2 év alatt el is fogyott és tizenöt évig inkognitóban létezett, leszámítva, amikor felbukkant egy-egy antikváriumban. Majd amikor Olaszországban díjat nyert, az olvasók nálam keresték. Amíg volt példányom küldtem, de ez is elfogyott. Viszont 2006-tól a Kortárs Kiadónál jelennek meg a köteteim. A kiadó vezetőjével, Horváth Bencével még régebben jött szóba az újabb kiadás, aztán mindig tolódott. Egy kiadó számára nem a több tíz éves kötetek jelentik a prioritást, és ez érthető. Engem is meglepett, amikor értesültem, hogy újra megjelenik. A Júliával az útnak más a története. 2010-ben jelent meg, majd időközben elfogyott. Mivel nem egy vaskos regény, úgy ítélték meg, hogy a két mű szépen megfér egymás mellett. Ami közös bennük (ez is igazolja a döntését), hogy mindkettő ahhoz a letűnt atlantiszi világhoz köthető, a nyolcvanas évek Vajdaságához, amelyben fiatalságomat leéltem.

– Néhány év is elég, hogy egy irodalmi mű új értelmet nyerjen, más esetben több száz év után is ugyanazt mondja. Jelenleg nyolc- és tizenhét évről beszélünk. Ez hogy hat a regényekre?

– Nagyon jó a kérdés, olyannyira, hogy magam is elgondolkodtam a Végvár esetében, vesztett-e aktualitásából az elmúlt tizenhét év alatt?

– Vesztett?

– 2001-ben az olvasókban még elevenen élt a balkáni háborúk emléke. Másképpen hatott a regény akkor, és másképpen ma, főleg, ha olyan olvasó veszi a kezébe, aki a délszláv háborút csak a történelemkönyvekből ismeri. Ha egyáltalán ismeri. De a Végvárnak van egy olyan tulajdonsága, ami – legalábbis szeretném ezt hinni – időnkívülivé avanzsálja: térben és időben be nem azonosítható helyen játszódik, ezért bárhol és bármikor értelmezhető. A Júliával az út esetében sem tartok attól, hogy első megjelenése óta veszített az aktualitásából, hiszen egy szerelmi történetről van szó. A mű egy lány elbeszélése, amit egy autó ülésén mond el a sofőrnek, miközben ő türelmesen hallgatja. A kilométerek telnek, az idő végtelenné tágul, kibontakozik előttünk egy család magánmitológiája. Nem tudni, órák vagy napok telnek el, míg az autó halad, a lány mesél, s mikor megérkeznek úticéljukhoz, akkor derül ki milyen viszony fűzi őket egymáshoz.

– „… a szubjektív és a külső idő egymás ellen ható játéka teszi feszültté és izgalmassá e művek varázslatos világát, lebontva és újrateremtve az életút és az erőd ősi toposzait.” Idézet a fülszövegből, melyet a szerző legtöbbször a kiadás előtti utolsó pillanatban lát. Helyes ez a bélyeg?

– Szerintem nagyon is, éppen ezért ódzkodtam mindig attól, hogy saját könyveimnek fülszöveget írjak. Mások mindig ügyesebben megoldották helyettem. Viszont mindkét regényben másképpen erőd az erőd, és másképpen életút az életút. A Végvárban az erőd valóságos, kézzelfogható kőfal, mely egy irracionális közeget zár közre, ahonnan ki kell törni. Ezzel szemben a Júliában az erőd egy belső, a lélek mezején emelt építmény, melynek képzelet-falai mögé a regény hősnője elbújhat a külső világ embertelensége elől. Előbbi hőse a kiutat keresi az irracionálisból a realitásba, utóbbié a valóság elől menekül a képzelet világába.

– Az út mindkét regényben többszörösen visszatér. „Nem a cél a lényeg, ami felé haladunk, hanem az út, amin haladunk.” - és még sorolhatnám. Hogy tekint erre az „egyszerű” szóra?

– Ha egyetlen szóval kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy mi jut eszembe az útról, azt mondanám: a fejlődés. Na jó, legyen két szó: a fejlődés és a változás. A kettő ugyanis nem feltétlenül fedi egymást, a fejlődés mindig változás, de a változás nem okvetlenül fejlődés. Mindkét regény főhőse megteszi a maga útját, egyfajta El Caminóját. De nem mondok újat azzal, hogy bizonyos értelemben minden történetre épülő regény szerves része az út. Minden regényhősnek el kell jutnia A pontból B pontba – ahogyan az olvasónak is. Ha utóbbi sikeres, akkor tudjuk megelégedéssel letenni a könyvet.

– Szintén visszaköszön a katonai behívó, mellyel Ön is találkozott korábban, és hőseihez hasonlóan nem fogadta éppen kitörő örömmel.

– A behívó levél megkerülhetetlen eleme a ’90-es évek Vajdaságának, akár a néhai Jugoszláviának. Hatására nem csak a Vajdaságból kerekedtek fel sokan és vették nyakukba a világot, hanem egész Jugoszláviából. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jóval korábban, még 1984-85-ben leszolgáltam a katonaságomat. ’91-ben mint tartalékost hívtak (volna) be. Ez volt az a "levél", amit nem voltam hajlandó átvenni, több tízezer sorstársammal egyetemben. Regényeket lehetne írni arról, hogy ki milyen fortéllyal cselezte ki a behívóparancsot és kerülte el, hogy valamelyik harctéren kössön ki. A legtöbb háború értelmetlen, a délszláv meg pláne az volt. A "levél" emberek ezreit indította útnak, sorsokat, karriereket, kapcsolatokat tört meg. A Júliával az út többek között erről szól, a maga kissé nosztalgikus, kesernyés, olykor tragikus módján.

Vermes Nikolett
Fotó: Frank Yvette

Hász Róbert: Végvár. Júliával az út
Kortárs Kiadó, 436 oldal, 3500 Ft